Ady emlékezete a váradi sajtóban

Foglalkozzunk most az 1924-es esztendő sajtóhíreivel,de ez alkalommal megpróbálok tőlem kissé  idegen vizekre evezni, hiszen Ady Endre nagyváradi emlékezetéről szóló írásokat találtam a korabeli lapokban és ezeket szeretném megosztani önökkel, kedves olvasók. Azért írtam, hogy megpróbálok, mert nem vagyok irodalmár, sem pedig Ady-szakértő, így aztán lehet, hogy nem tudom átadni a cikkekből áradó irodalmiságot és  a költő iránti szeretetet. 

Öt éve már, hogy a Költő az égi redakció íróasztalánál dolgozik és munka után Vak Gyula egy csendes, ugyancsak égi kiskocsmában húzza fülébe kedvenc nótáit. Várad talán már elfelejtette mindkettőjüket, de azért van a "pakfon városban" olyan, aki emlékszik még rájuk, főleg Szűcs Dezső és persze Tabéry Géza, akik ebben az időben a Nagyvárad című napilap munkatársai voltak. De nem csak ők ketten írnak Adyról, hiszen jönnek hírek Boncza Bertáról, aki Márffy Ödön felesége lett és az "Elbocsátó szép üzenet" Lédájáról is, aki épp ebben az időben tér vissza férjével
Párizsba.
Léda újra Párisban,  címmel közöl írást a lap, 1924. június 4-én és arról tudósít, hogy a Vér és Arany Léda asszonya, "ki a magyarnak Ady Endrét adta", tíz év után visszatért a francia fővárosba. Diósi Ödön és felesége a háború előtt már éltek Párizsban, ahol nagy házat vittek. Házukban megfordultak előkelő személyiségek és Ady is jól érezte itt magát. Révész Béla is sűrűn volt a ház vendége és Adyval együtt azokat az irodalmi műveket olvasgatták, amiket Léda asszony válogatott össze nekik. A francia kultúra mindenképpen Lédán keresztül és az ő "nógatására jutott el Adyhoz", aki csak egy idegen nyelven olvasott, franciául. Amikor Ady Pesten tartózkodott, Léda rendszeresen utána küldte a francia lapokat, de előtte megjelölte bennük azokat a cikkeket, amiket a költő figyelmébe ajánlott, vagy úgy gondolta, hogy érdekelheti azt. 
Mivel Diósi a Magyar Kereskedelmi Minisztérium képviselője volt, a háború kitörésekor neki és Lédának is menekülnie kellett az internálás elől. Szökve hagyták el Franciaországot, Svájc felé, ahonnan Pestre mentek. Itt Diósit hamarosan gabonabevásárlónak küldték ki Berlinbe. Ennek a megbízatásnak kiválóan megfelelt. Eközben a párizsi lakásukat a francia hatóságok lefoglalták és  zár alá vették, mint ellenséges vagyont. A sok műkincs a lakásban maradt. "Most hírt kaptak arról, a francia kormány a zár alól feloldotta az öt szoba berendezését s Diósi és neje Párisba utaztak, hogy átvegyék, ami megmaradt a drága berendezésből. Igen sok Ady-ereklye van Lédáéknál, magyar, német, francia festők Ady-képei, Ady-kéziratok, versek, levelezése Léda asszonnyal, a bútorok amelyek között élt, írt és szenvedett."
Az érmindszenti aranylakodalom címmel közöl írást Tabéry Géza, a Nagyvárad napilap 1924. július 10-én megjelent számában. 
Történt ugyanis, hogy 1924. júliusában országos jellegű Ady ünnepségek megrendezését tervezték a szervezők, mégpedig kormányszinten. Az akkori román kormány döntött úgy, hogy megünnepli a nagy költőt. Az ünneplésre az Ady-szülők aranylakodalma adta az időszerűséget. Az ünnepségre Nagyvárad városa, illetve a város irodalmi életének képviselői is meghívást kaptak. 
Ezt a meghívást interpretálja Tabéry eléggé borúlátóan. Úgy, mintha Nagyvárad a hűtlen, csak Ady nimbuszával dicsekvő város lenne és az ünnepségre csak őt küldte volna a város:
"Ott állok az ünnepeltek előtt, erdélyi magyar író, nem nagyváradi, mert Várad eddig a ráeső közösségrész tizedét sem vállalta velem soha, amikor íróként álltam előtérbe. Ott állok Ady Lőrinc és Ady Lőrincné előtt, akit ő "Édesnek" szólított s eldadogom előttük a magam magányos hódolatát, az íróét, talán egy-két könnyem is kifacsarodik az "Édes" kezére, mert föléje fogok hajolni s megcsókolom."


De egy olyan városnak mint Várad, amely már két évtizede büszkélkedik Adyval nem egyszemélyes küldöttséget kellene küldenie az ünnepségre, még akkor se ha kánikula tombol azokon a júliusi napokon és a hosszú utazás se éppen szórakoztató dolog. "Ki vállalná a delegációzást? Hiszen ezért az útért sem átalány, sem haszon nem jár. Még ha egy miniszter elé kellene menni! De egy halott költő gyámolatlan szülei elé?! Hol itt a haszon?" - írja Tabéry.
Aztán így folytatja: " Valaki esetleg kitalálhatna valamit, hogy az öreg szülőknek kellemes emléke legyen azon város fiaitól, ahonnan Bandi fiuk "a szent, nagy óceánba elhajózott. A város társadalma pedig küldhetne szépmívü gyűrűket, amibe belegravírozhatnák: "Ady Édesének a Vér és Arany Városa" és "Ady Lőrincnek aranylakodalmára a hálás váradiak".
Ha nem is ment felvirágozott autó, megpakolva ajándékokkal, a hála ajándékaival a kedves szülők számára, azért mert a városnak, Nagyváradnak adták " halhatatlan, szerencsétlen gyermeküket", mégis képviseltette magát a város az ünnepségeken, Zilahon és Érmindszenten. Nem kellett Tabérynak megtagadnia váradiságát szégyenében, nem kellett magányosan letennie az Ady porta küszöbére a Szent János utcáról a táskájában elvitt Körös követ, mert Nagyvárad ott volt az ünnepségeken.


A július 20-án, vasárnap megjelent lap második oldalán rövid cikk tudósít "Nagyvárad részvétele az Ady ünnepen" címmel. Tabéry Géza-mert ő a cikkíró- azt írja, hogy szombaton, július 19-én megkezdődött az Ady-emlékünnep. Az ünnepség mely arra hivatott, hogy Erdély lerója tiszteletét, megbecsülését és háláját a szülőknek, aranylakodalmukon, amiért a próféta Adyt adták a magyarságnak. Zilahra várták a szervezők Octavian Goga volt kultuszminisztert, Lepădatu szépművészeti minisztert, dr. Janovics Jenőt, kolozsvári színházigazgatót, Benedek Elek írót és más erdélyi személyiségeket. Az Erdély belsejéből érkrző vendégeket Kolozsvárról a román vasúttársaság által rendelkezésre bocsájtott külön kocsik vitték Zilahra, a többi vendég Csucsán keresztűl utazik az ünnepségek színhelyére. Nagyváradról csak öten utaztak és ezt a kis küldöttséget Tabéry Géza vezette, aki a Szigligeti Társaságot, a "Nagyvárad" szerkesztőségét és a nagyváradi újságírói kart képviselte. Ugyancsak ő adta át a halott költő volt ismerősei,tisztelői, barátai által az öreg szülőknek küldött ajándékot, a két, kivülről babérral ötvözött óarany karikagyűrüt és az újságírók virágait is. A két gyűrü belső felületére a következő feliratot vésették: "Ady Lőrincnek a Vér és Arany városa" és "Az Édesnek váradi hódolói".
Ugyancsak a július 20.-án megjelent lapszámban olvasható egy másik írás, aláírás nélkül ugyan, de vélhetően Tabéry Géza tollából, A Zilahi kiengesztelődés cím alatt. A cikkíró az ősi schola és a költő kötődéséről ír, a harminckét évvel azelőtti kisiskolásról, aki félénk léptekkel óvakodott be az iskolába és " ma az újabb belépés úgy döng a megóriásodott költő szellemlábai alatt, hogy meg fogják hallani három országhatáron túli magyarok. Akkor, az intézetbe való felvételkor a nagykárolyi gimnázium bizonyítványát nézték a zilahi professzorok; ma újra felveszik Adyt, a halott Adyt, ama bizonyítványok alapján, amiket egy új magyar generáció fanatizmusa írt alá és amit pecsétjével egy nemzet balsorsa igazolt. A kollégiumba harminckét évvel ezelőtt Adyt irodalomtörténetre, ma az irodalomtörténetben kezdik tanítani."
A továbbiakban a cikkíró méltatja a zilahi kollégium azon törekvését, hogy úgymond " a forradalmi idők pár havát nem számítva", amikor nem méltányolták egykori diákjuk munkásságát, feltárja magát a nagy költő feltétel nélküli befogadására.
Teszi ezt annak ellenére, hogy Ady Lajos a XIX. század végének zilahi kollégiumáról "külsőségeiben kedvesen liberális" képet fest, ahol ugyan a felsőbb osztályokban megengedett volt a dohányzás és a sétapálca, de ez csak kis túlzás, ugyanis "a Wesselényi kollégium a külsőségek ellenére is kálvinista predestinációval rejtette magába a dacos magyar maradiságot".  
Egy következő írás az egykori feleségről, az özvegyről szól, aki ebben az időben már az Istenhegy oldalában, vidám, meszelt falú házacskában él, "főzelék és veteményfélék gondozott csíkjai között, áldott gyümölcsfák alatt", kinek rövid szőke haját megszítta a nap, akinek a nyaka megizmosodott és "csak a szeme a régi, kék is meg szürke is". 
Igen, Boncza Berta ő, aki Ady Endre felesége volt, akkoriban pedig Márffy Ödön festőművészé. Az egykori Boncza Bertát, ma Márffy Ödönnét meglátogató pedig mesél, mesél a találkozásról. Hogy kicsoda ő? Maradjon ez titok, de csak az írás utolsó soráig. Akkor meglátja a kedves olvasó, ki is volt az, aki írást küldött a Nagyváradnak, 1924 júliusában, pár nappal az Ady szülők érmindszenti aranylakodalma után. Az ünneplés után, amelyre az egykori Ady Endréné nem ment el. 
Az egykori feleség pedig elmondja a látogatónak, hogy ennyi maradt Csucsából. Három év előtt vették a két hold legelőt, abból a pénzből ami megmaradt, a vadregényes apai örökségből, ahol Bandi úgy szeretett "tanyázni". Ők pedig munkálják a földet, Márffy közben még fest is. Egyetlen segítségük egy öreg kertész, na meg Vojnyica, a román menyecske, aki még gyereklányként jött el Csucsáról Ady Endréék mellé és aki végig ott volt a beteg költő ágya mellett és akkorára már bekerült az irodalomtörténetbe, mert a fontosabb életrajzírók megörökítették.
Márffyné pedig mesél vendégének az utolsó találkozásuk óta történt dolgokról. Elmondja, hogy nem tudna már meglenni Vojnyica nélkül, "mert Ő a tisztaságom, a kényelmem, meg egy darab a múltamból". Aztán bemutatja Vojnyica kisfiát, Bogyót. A kisfiú az első pillanattól barátságosan viselkedik a vendéggel, mintha már régről ismernék egymást.
"Olyan a barátkozása mint a fiatal állatoké, aki soha egyetlen ütést nem kaptak, akit soha ki nem zavartak a szobából. Nem tudja, hogy komiszság is van."
A férjet munka közben nem lehet zavarni, műtermébe csak bepillantanak és már mutatja is Bertuka a saját szobáját, ami olyan mint egy diákszoba. Csak két-három finoman egyszerű, a nagymamától örökölt bútor Csucsáról, meg egy dívány a berendezés. Az ablakban mázas csuporban parasztzsálya. 
A két hölgy ül egymással szemben a zsályaillatú szobában és még jobban megered köztük a szó, hisz olyan emberekről beszélnek, akiknek mind közük volt Adyhoz, mert őket most csak azok érdeklik akik a költő bűvkörében éltek.
Szóba kerül egy asszony is, akinek férje "hosszan elutazott" és akinek azóta nagyon rosszul megy sora. 
"Tudod, elmentem hozzá, nem volt nyugtom míg fel nem kerestem, mert nem tudtam elfelejteni, hogy a férje milyen jó volt Bandihoz."
Aztán Márffyné  így mesél tovább:
 - "Tudod, én nem jelentkezem sehol, az én emlékezetem, az én dolgom, amit én tudok elintézni az Ő számára, az Ő intenciója szerint, azt elintézem és erősen tartom a barátságait. Ha koszorút viszek a sírjára, a szalagról levágják a nevem, hogy "Csinszka". Nem baj, nekem nem ez a lényeges. Kérlek, a szobáját a Veres Pálné-utcából, úgy ahogy állt, becsomagoltam, eltettem. Amikor pénzem lesz, ide a kis házra manzárdszobát építek és berendezem az ő szobájának úgy, ahogy volt, ágyastul amelyben annyit feküdt, íróasztalával könyvestül, amíg nem lesz helye a múzeumban."
Végül  a beszélgetés Zilahra terelődött, az épp véget ért ünnepségekre, amiről most a vendég mesél, hisz tudni kell, Berta oda nem ment el. De aztán szívesen emlékezik és mesél arról, hogy bár rossz összeköttetés volt, tolatás és kocsikázás, mindig jó kedvvel mentek "Zilajra". Annak ellenére, hogy reggel indultak Érmindszentről, csak késő délutánra voltak ott, Ady szeretett átrándulni, mert ott mindig jó bort kapott. "Beérkeztünk, szállást kerestünk, aztán rögtön megkerestük Kincs Gyulát. Ő volt a gimnázium igazgatója még akkor is amikor Bandi járt oda. Bandi nagyon szerette. Mondom, megkerestük Kincs Gyulát, a föld alól kellett Bandi számára előteremteni, aztán beültünk valamilyen vendéglőbe és Bandi tanárjai mind odagyűltek. Nagyon jó órák voltak. Kincs Gyula, gondolom, 1916.-ban gondolom meghalt. Azontúl Zilaj is más lett Bandinak..."
Nos kérem, a hölgy, aki meglátogatta az özvegyet az Ady ünnepségek után és tudósította a Nagyvárad olvasóit, nem volt más mint Dénes Zsófia, a költő egykori menyasszonya.
Folytatása következik.

Farkas László 
Nagyvárad