A Város, aki voltunk…


Amikor először visz el az apád a meccsre, vagy csak egy délutáni csavargásra, hogy apai kötelességének eleget téve megmutasson egy darabot a helyből ahol él és dolgozik és a kenyeret keresi a családnak… És Te kislány, akit először visz el az édesanyád a varrónőhöz ruhapróbára, vagy a fodrásznőhöz, ráébredtek arra, hogy nem csak az otthon melegéből, a nagyiék kis kertjéből áll a világ. Meglátod a várost, ahol élsz és minden emberi számítás szerint kisebb-nagyobb megszakítással leéled majd az életed. Ha nem hagyod el valamiért…


Az öreg fuvaros, az egykori legendás Ali baba, Várad utcáinak különös figurája volt (foto: Egy váradi blogja)
Lassan, hosszú sétákon ismered meg az utcákat, ahova később már magadban is kimerészkedsz, nyitott szemmel járni, felfedezni. Benézel udvarokra, nyitott bérházkapukon merészkedsz be ételszagú lépcsőházakba, körbejárod a függőfolyosókat és lebámulsz a krumplikővel kirakott udvarokra. Senki nem szól rád, az idegen gyerekre a nyitott konyhaajtókból, hiszen csak egy gyerek vagy. A kapuk nyitva vannak, mert mindenki tudja, tolvaj előtt nincsen zár, meg minek bezárni, mikor egymásnak adják a kilincset a hangosan kiabáló házalók, akiket mindenki ismer a városban. A jeges, a szódás, az ablakos, a drótos, mindenki személyes ismerőse, még akkor is, ha soha nem volt dolga vele. Neked, a külvárosból idetévedt gyereknek már második nap, mikor erre jársz, ismerősöd lesz ez a világ. Mert ráérsz csavarogni délig, míg szüleid megjönnek a munkából. Néha a Körös felől belógva, még egy kis strandolás is belefér. Aztán amikor már egyedül járhatsz, mert miért ne járhatnál, gyűjtöd magadba az emlékeket, amikről még nem tudod, hogy egyszer, valamikor itthon,  vagy a világ túlsó végén, hajnalban felriadva emlékképként látod viszont a rég elfeledett utcarészt, ami csak szülővárosodban lehet, végigfut rajtad egy érzés, és pár perc múlva már azon morfondírozol, hogy mikor mehetnél haza városodba, megnézni a helyet, amit álmodban láttál. Ha itt élsz, másnap rohansz megnézni, jól emlékeztél? Várod már az estét, hogy olvasást tettetve elábrándozhass régi képeket idézve, régi ismerősök emlékét keresve. Eszedbe jutnak a város emblematikus figurái, akiket mindenki ismert és szinte mindenkinek van valamilyen kalandja, vagy emléke róluk. Lassan sorolod a neveket, Al -babáról eszedbe jutnak a városi legendák, a villamossínhez hegesztett patkóról, a pirospaprikával bekent izzadó ló hátáról, amint nekivadulva elvágtat a Paprikagyár előtt, csak azt nem biztos, hogy tudod Ali babáról, milyen rendes, megbízható fuvaros volt, akire nyugodtan rábízhatták a legdrágább árut, mert biztosan és épen juttatta el a címre. Az is él a köztudatban, hogy a koszos kabátban milliókat hordott és mikor elveszett a kabát senkinek nem kellett. Pedig Szabó Laci bácsi, mert ez volt a becsületes neve az öregúrnak, a derekán hordott és csak nagyon ritkán lekerülő bőrövben hordta a kéthasú bankókat. Cucuról eszedbe jut, hogy mekkorákat sikkantottak a hölgyek, akiknek az egyáltalán nem rosszindulatú örökifjú megpróbált a gömbölyű felébe csípni. Évici emléke is beugrik, aki annyi ifjú generációnak volt Évici, mintha legalább száz évet élt volna. A szürke kabát, a festett arc és a mindig lecsüngő harisnyák Évicije volt ő, aki a többi figurával együtt, nyomtalanul eltűnt a városból. A focimeccsre járók emlékében élénken él (már akinek eszébe jut) Liba, akinek olyan jó volt titokban rikkantani a lelátó egyik sarkából, hogy azonnal jöjjön a válasz a másik sarokból és szegény, egykor a vasgyárban udvari munkásként dolgozó, egyébként szelíd férfit kihozni sodrából. Persze, eszedbe jutnak a gyermek és ifjúkor emlékei, a nagy szánkázások a Macskadombon, a Hoványin, a strandolások a lábteniszcsaták a Szilvásban, vagy a strand forró homokján. És a szombat esték, a meghitt szombat esték a Brájnerben, vagy valamelyik klubban…
Még jó, hogy van az internet. Közelebb hozza a várost. Azokat, akik most is benne élnek és titeket, akik már elmentetek, új otthont, új életet, egzisztenciát keresni. Napi szinten tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, aggódni a városért, az utcákért, a terekért. Mert velünk aggódtok, félve az egykori emlékeitek helyszíneinek eltüntetésétől. Pedig azok a helyek, kedves barátaim, eltűnnek, vagy legalábbis átalakulnak. Semmivé lett a kedvenc hely, a Vaddisznó, a strand vendéglője és most már a strand is. De van helyette kórszerű uszoda, amiben városunk vízilabda csapata eddig nyolc bajnoki címet ünnepelt! Lesz élményfürdő a strand helyett. Eltűnőfélben a Kálváriadomb. Nem állítom, hogy szép volt a napégette domboldal, a repedezett, megsüllyedt lépcsősorral. De nekünk emlékké vált a sok séta, az elcsattant csókok, a vasárnap délutáni sörök íze. Biztos szebb, korszerűbb lesz a dombra épülő kilátó és a kialakítandó vízesés. Azt is megszokjuk majd. Átépül a tér, a mi terünk, azt is megszokjuk. Jókat vitázunk rajta, mindenkinek van véleménye, csak egy biztos, az átalakítás folyik. Szebb lesz, netán elegánsabb, ki tudja? Egy biztos, elnevezhetik bárhogy, lehet ott akárkik szobra, nekünk, a mi tudatunkban akkor is az, Szent László tér. A szent király szelleme akkor is uralja a teret. Ez ellen senki, semmit nem tehet. Aláírásokat gyűjtöget maroknyi ember. Sok aláírás kellene, kevés van. De reméljük, szobrunk lesz nekünk is.
Virtuális vitákat folytatunk, sokszor késhegyre menő vitákat, olyan dolgokról, amik mindegyikőnk szívügye. Sokszor bántjuk egymást a vita hevében. Ez nem jó, de így kell lennie, mert csak azt bizonyítjuk, hogy ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk volt, a miénk és a miénk lesz, míg élünk. Itt, külföldön, bárhol. És az Várad…

Farkas László, Nagyvárad

CÍMKÉK: VÁRAD