Amiről a városban beszéltek

Marton Manó lapja, a Szabadság, 1936 januárjában új rovatot indít, melyet Katona Béla jegyez. A hol egy, hol majdnem két egész oldalas írások jobbára helyi dolgokkal foglalkoznak, érdekes emberekről, eseményekről tudósítanak, kicsit kijátszva az akkor már nem működő, de a háttérben sunyin figyelő román cenzúrát és néha gúnyosan írnak a rendszer hiányosságairól, fonákságairól. Mintha érezne valamit, a hatalom sok drasztikus, tiltó intézkedést hoz a magyarság és a magyar nyelv ellen. Ezen "intézkedések" egyike, az volt, hogy a helységneveket csak az állam nyelvén lehetett leírni a sajtóban. Mint sokan tudjuk, hiszen emlékszünk még rá,  a nacionál-kommunista Ceausescu rendszer végnapjaiban, ugyan ilyen merényletet követett el ellenünk. Hát akkor kövessük a "jó" példát és használjuk mi is így mai lapszemlénkben? Nos, nem fogjuk.

Inkább lássuk min derült a világ és Nagyvárad akkoriban. Mert az alábbi eset tényleg derültséget kelthetett mindenütt, ahol olvashatták.


Történt pedig, hogy az észak-afrikai harctéren a svéd vöröskeresztes kórházra bombát dobtak az olasz repülők. Mi sem volt természetesebb, mint, hogy az olasz hatóságok megpróbálták nyilatkozataikkal tompítani a nemzetközi közhangulat rakcióit, ami részben sikerült is, hiszen mindössze néhány orvos és amúgy is súlyos sebesült vált a bombázás áldozatává. Amiért beválogattuk ezt a hírt a mai lapszemlénkbe, az a svéd trónörökös nyilatkozata volt, amit most szó szerint idézünk:
Ne felejtsék önök, hogy a háború az egy veszélyes dolog.

Ez után a magvas nyilatkozat után biztos rájöttek a derék svédek, hogy a háborúban tényleg és sokféle módon meg lehet halni, még orvosként, operáció közben is. Azt ugyanis nem mondtam az elején, hogy az áldozatok közül az egyik orvos épp egy abesszin sebesültet operált.

A következő történet már nem annyira humoros, ugyanis épp az akkori magyar-román viszonyok elé tart görbe tükröt. Amit pedig az akkori olvasó látott a tükörben, azt fogja látni a mai olvasó is.
Szinte ugyan az történt, mint mondjuk ötven esztendővel később történhetett volna, és ami biztos meg is történt, más formában, más körülmények között. Nem kell nagy fantázia elképzelni ugyan ezt a történetet az aranykor végnapjaiban, hiszen mint tudjuk, csak az emberek mások, a módszer ugyanaz.

Az 1935-ös év vége felé, a román kormány idegenforgalmi-propaganda osztálya kéthetes reklámkampányba kezdett a magyar fővárosban. A Román Automobil Club és a  Magyar Touring Club közös rendezvényt hírdetett, mégpedig egy nagy erdélyi kirándulásra. Az Andrássy úton, a "Romania" menetjegyiroda fényreklámja hívta fel a figyelmet az alkalmi utazásra.
A budapesti "csere-vonatra" melynek január 5-én kellett volna indulnia, január 3.-ikáig mintegy hétszázan jelentkeztek.

Azért nevezték "csere-vonatnak", mert az volt a megegyezés, hogy néhány hét múlva Romániából indul egy ilyen  társasutazás Magyarországra. Ment is minden annak rendje-módja szerint, az utazni vágyók lejt vásároltak, kiegészítették ruhatárukat, felszerelésüket, egyszóval mindenki utazási lázban égett. Már megérkezett Bukarestből a román kormány beutazási engedélye, és a román külügyminisztérium vizum-kedvezménye is a magyar kormány ilketékeseinek asztalán volt. És akkor, január 3-ikán Bukarestből lefújták az utazást, a hírek szerint rendőrhatósági intézkedésre.

Így aztán a C.F.R elvesztett félmillió lejt és a három meglátogatásra kijelölt város, Nagyvárad, Kolozsvár és Arad is veszített vagy másfél millió lejt, mert az akkori számítások szerint legalább ennyit költöttek volna az utazók el a kirándulás során.

De ez semmit sem számított, mert valószínüleg megérte a fővárosi uraknak, hogy jót nevethettek a Dîmbovita-parti irodáikban a hiszékeny magyarokon.

De az osztrák sógorok se voltak restek, azonnal felajánlották azonos feltételekkel, teljes vízumkedvezménnyel Kitzbühelt, ahol "tavaly a walesi herceg is síelt".

Igaz, hogy ez a kis történet csak érintőlegesen szól városunkról, de azért idézzük csak Katona Bélát az akkori újságból szó szerint, mert nagyon előre és belelátott az eljövendő időkbe, vagyis...
"Vajon miféle akadályok bukkantak fel ezúttal? Talán sikerült megint valami riasztó kémhistóriát kreálni, vagy az irredenta veszélyt túlontúl kihegyezni? Nem merem elhinni ezt"!

Következő témánk, "amiről a városban beszéltek", egy szobrászművész élete, aki a forradalom után érkezett Budapestről városunkba, ahol igen csak kisiklott az élete a kommün után, ugyanis jelentős szerepet vállalt az események lefolyásában. Menekülnie kellett a fővárosból, így Mosoiu tábornok védelmét kérte és amikor Mosoiut Váradra helyezték, Kara Mihály vele jött le ide.

Nagyváradon a tábornok minden lehetőséget megadott neki, hogy tehetségét kamatoztassa és megélhetést biztosítson magának és családjának.


Gyors egymásutánban megmintázta Ferdinánd király mellszobrát, ami az egykori Honvéd Hadapródiskola parkjában állt, majd az akkori trónörökös mellszobra következett, amit a Csendőriskola elé helyeztek el.

Aztán Mária királyné szobra következett, ami a színház elé, a Szigligeti Ede mellszobor helyére került, végül pedig elkészítette az időközben elhunyt Ferdinánd király lovasszobrát.

Érdekességként említi a cikk, hogy Mária királyné szobrának leleplezési ünnepségén itt volt az akkor még trónörökös Károly herceg és maga a királyné is.


Az ünnepi beszédet Octavian Goga mondta, aki nem mulasztotta el szónoklatában megdícsérni a magyar szobrászművészt. Kuriózum, hogy ezen az ünnepségen édesanyja mellett jelen volt a későbbi "jugoszláv királyné, Mărioara hercegkisasszony" is. 

Később amint a cikkben olvashatjuk, gyermekei növekedésével együtt az ő gondjai is növekedtek, így aztán felpakolta családját és Jugoszláviába költözött. Eleinte itt is jól ment nekik, mert a királyné pártfogásába vette, de a politikai helyzet, vagyis a király-tragédia nyomán kialakult helyzet már nem kedvezett a családnak. Rajzolásra adta a fejét, de ebből ott már nem tudtak megélni, Kara Mihály pedig elhelyezte családját rokonainál, és "egy írónnal a zsebében", a Dél-Amerikában élő bátyjához, a kitünő festőművészhez, Krón Jenőhöz utazott.

Sokáig senki nem tudott róla Nagyváradon semmit, aztán egy aradi rokona hozta a hírt, hogy a gondokkal küzdő művész önkezével vetett véget életének. 

Természetesen, jövő héten folytatjuk ezeket a Katona Béla által "feldolgozott", az utókornak egyáltalán nem érdektelen kis történetek szemlézését, mégpedig egy Tabéry Gézával, a Szabadság című lap másik kitünő újságírójával megtörtént esettel.

Ez az eset irodalmi, mi több irodalomtörténeti vonatkozásu, hiszen egy Budapestről érkezett levélről szól, amely másfél évvel a feladó, Márffy Ödönné halála után érkezett meg Nagyváradra a címzetthez. Igen kedves olvasó, Csinszkától érkezett a levél és azt ami benne állt, a jövő héten osztom meg önökkel.

Farkas László
Nagyvárad