Barangolás régi váradi utcákon


Várad iránti szerelmem, egész kisgyermek korom óta él. A Madártelepnek nevezett egykori külvárosban nőttem fel, aminek maradványai most is ott vannak a mellettük éktelenkedő, szürke betonkalitkák között. A sok madárnevű utca pár háza, házsora megúszta a szisztematizálásnak nevezett múltrombolást. Néha, amikor nosztalgiázni elsétálok arra, viszem magammal az akkori várostérképet és megpróbálom beazonosítani a valamikori krumpliköves utcák egykori vonalát. Az irányadó mindig a régi  Ősi tér, vagyis a Ştefan O. Iosif utca és az a pár ház, ami még áll rajta. Például az egykori óvoda épülete, na és a váradon mindenki által (ha csak hallomásból is) ismert szamaras Dezsőék háza. Remélem, megbocsátanak nekem, drága Kovács néni, Dezső barátom a becenévért. Aztán a Daru, a Tilinkó, Varjú, Fecske, Hattyú, Madár és ki tudja még, milyen nevű utcák vonalát próbálom megfejteni. De sajnos nem mindig sikerül. Azért ezeken a sétákon eszembe jutnak az egykori kóborlások a korombeli srácokkal. Itt-ott világító lámpáival a hosszú Hattyú utca, amelyen téli délutánokon hazafelé baktattunk az iskolából… Mert már akkoriban is divatban volt a váltásos iskola. Ötödiktől meg pláne… Hiszen akkorára már megépült az egykori Kaszárnya téren, a Lovarda mellett az új iskolaépület. És egyre több lurkót nevelt a nem túl jóhírű tízes iskola. Három épületben tanult egy jó nagy kerület sok száz diákja. De térjünk vissza a külvárosba, mert annak, aki nem élt még akkoriban, újnak hangzik most a drótos, az ablakos, a jeges és a szódás kiabálása. És a kenyérjegyre se nagyon emlékszünk már, pláne nem a fajegyre… Pedig bizony a peremkerületek, de még a belvárosi emeletes paloták lakói is ezekkel bajlódtak a hatvanas évek közepéig. Az utcák csatornázása sem volt mindenütt megoldva, hát még a földszintes, bizony néha csálé kis házaké.


(Darabont József felvétele)
De azért a lócitromos, poros, sáros külvárosi utcák igencsak tisztára súrolódtak az ünnepnapok előtt. Ma már szinte furcsa, ha az utcaszegélyt, a fák törzsét lemeszelik, a kövek közül kibúvó gazt kigyomlálják a gazdák. Igen gazdát írtam, kedves barátaim. Mert akkor gazdája volt a háznak, az udvarnak, a “portának”. És gazdája volt az utcának is. Az ott élő ember volt a gazda. Szándékoztam tulajdonost írni, de ez a szó nem fedi a valóságot. Tulajdonos csak most van, ebben a magának élő, semmi mással nem törődő világban. Ha azokon az utcákon járok, elém tolakodnak a vasárnapi húslevesek illatai, az olajban sercegő fasírtoké és az uborkasalátáké. És érzem a levegőben a téli tüzelő illatát. A fáét, a lignitét és a tojásszénét is. De érzem a fűrészporos kályhák füstjét is. Látom kanyarogni a kis udvarok végében álló füstölőkből áradó füstöt. Érezni lehetett a füstölődő sonkák, szalonnák, kolbászok illatát. Szinte látom szüleimet, no és magamat vasárnap délután az Ősi mozi, a BĂLCESCU felé sétálni a zegzugos utcákon. A mozizás volt az egyik kedvenc programunk. A másik meg az olvasás.
No, de nagyon elkalandoztam én a váradi utcától. Attól a váradi utcától, amiről nagyon sokat lehetne beszélni. Azoknak az egykorvolt utcáknak egykorvolt boltjairól. Főleg az Aradi út arcairól. Gávris bácsiról az „alimentárából”, Erdei bácsiról, a szabóról. Számtalan lottósbácsiról és -néniről, akiket ismertem, Dumitrescu néniről a trafikból és Szántay bácsiról, a borbélyról. És sok más kedves arcról, a kenyeresboltból, a „petróstól”, mert olyan is volt ám! Egy kis benzinkút az Aradi úton. És a macskaköves útról, a kaszárnyák előtt elzörgő nyitott peronú villamosról. És a Teleki utcai tejesboltról, ahol korán reggel munkába menet, a „jaúrtos”  vagy tejesüvegbe lehetett hagyni a pénzt a tejtermékért, és a huszonötbanis vagy negyvenbanis kifliért… És csodák csodája, mikor kinyitott a bolt, soha, de soha nem hiányzott a pénzből. Furcsán hangzik, de így volt.
Biztos vagyok benne, hogy azokban az időkben a városunk minden mára eltűnt kerületében volt egy ilyen bácsi, néni, bolt és boltos. Ez volt a mi külvárosi kis életterünk, amire megint olyan jó volt most néhány percig gondolni. Ne haragudjanak érte, kedves olvasók…

Farkas László, Nagyvárad