Elgurul a gyógyszerem...

Elgurul a gyógyszerem...
mikor eszembe jut egy minapi beszélgetés. Történt ugyanis, hogy az egyik városi parkban leülve egy üresen álló padra, hallom ám, hogy a közelben lévő padon két idősebb hölgy, magából kikelve, ráadásul jó hangosan sopánkodik az országban uralkodó állapotok fölött. Hogy milyen könnyű volt nekik valaha, így az egyik, amíg zseniális fiacskájuk, persze még a másik rendszerben, elvégezte az egyetemet és a tatajénak (apjuk) egy kevés relációjába (összeköttetés) került, míg a barbár székelyek közül hazahelyeztette a csemetét, ide Váradra. Bár jobb lett volna, mondta az enyhén kárpátokon túli dialektussal sipító hölgy, ha mindjárt az ő szülőföldjükre került volna és akkor nem egy kis unguroaica lenne a menye és az unoka is biztos találna posztot (állást) a két egyetemi diplomával, mert ugye idén befejezi a mediut (környezetvédelmi kar) , ezen kívül még van egy szociológusi diplomája mindezt egy szuszra, lélegzetvétel nélkül.   Tovább akartam indulni, de visszatartott a másik hölgy kezdőmondata, hogy ugye, mindig mondtam én, jobb volt a Ceausescu rendszerben. Lám, akkor nem kellett magán meg  fizetett egyetem, elég volt az állami, mindenkinek lett munkahelye, és ki így, ki úgy,  mindenki kiforgatta a magáét. Az ő Ionicája is mindent hazahozatott a katonával  a popotáról (tiszti étkezde) nemigen szenvedtek hiányt semmiben, egy kis kapcsolattal, ismeretséggel mindent el lehetett intézni, meg lehetett szerezni, de most... Semmire nem elég az a tiszti nyugdíj. nem is tudják segíteni a leánykát, sem az unokákat. Bezzeg a másik rendszerben... A másik rendszer.


Mikor ezt a mondatot hallom, még huszonhat év után is eszembe jutnak a hajnali reggelek, a tejesüvegek csörömpölése a rosszul kivilágított utcán, a sorok,  a nyomor, a sötétség, az áramszünet, a hideg lakások, a hideg, meleg víz időszakos hiánya. Eszembe jutnak a katonák, akik tizenhat hónapig kényszermunkára voltak ítélve. Bányákban, építőtelepeken, mezőgazdasági munkán töltötték le a szolgálati idejüket. Azok is eszembe jutnak, akiket lezárt koporsókban, netán darabokban hoztak haza innen onnan úgy, hogy a családja nem is láthatta. Eszembe jutnak meglett családapák akiket behívtak "koncsentrára"  (kiképzés)közben pedig építették a rothadó szocializmust valamelyik építőtelepen, netán a Duna- Fekete tenger csatornánál.  Eszembe jutottak a terhes anyák, az öreg nénik, bácsik, akik hajnalok hajnalán kiültek a boltok elé, valamiért, amit majd "osztanak". Eszembe jutottak a vasárnap délelőttök, amikor sokad magammal nyakamba vettem a várost egy kis ebéd utáni sört kajtatva. Műanyag demizsonok, tejesüvegek és ki tudja mik vándoroltak a cekkerekben vendéglőről vendéglőre, míg valahol megteltek az áhított nedűvel. Emlékeztek még a zöld sörösüvegekre? Mindenki zöld üveges sört szeretett volna. Mert állítólag azokba nem töltöttek étolajat. Aztán már töltöttek azokba is. Lehet elfelejteni a kimosatlan olajos üvegbe töltött sör ízét? Nem lehet. Mint ahogy az ízetlen, üdítőnek csúfolt színes víz ízét sem és a szójás felvágottakét sem. Mikor felrezzentem a múltbéli kalandozásból a két hölgy már nem volt a mellettem lévő lócán. Pedig szívesen elmondtam volna, hogy van egy ország, ahol az ő egykori ideáljuk kései, szellemi reinkarnációi boldogítják az istenadta népet és ahol szeretettel várják egy kis jegyrendszerre a fejlett szocialista társadalom egykori "építőit".

Farkas László
Nagyvárad