Fürdőzés a Körösben és a szerelem angyala

A múlt héten a két, Váradhoz szorosan kötődő költőről, Ady Endréről és Juhász Gyuláról esett szó, de megemlékeztünk A Holnap Irodalmi Társaságról és Somlyó Zoltánról is, aki szintén dolgozott újságíróként városunkban. Ezen a héten Adyval folytatjuk az időutazást, mégpedig Kemény L. Ignác visszaemlékezése alapján.

Ady Endre síremléke, Nagy Angéla felvétele (Budapest)
Néhány sorban beszéltünk már a városba érkező költő első lakásairól, most lássuk kicsit bővebben, hogyan is emlékezett 1924-ben az akkor már nyugalmazott egykori rendőrkapitány a lakásában bérelt hónapos szoba vendégeiről.
Elbeszélése szerint a Szent János utca 24-es szám alatti házban, az udvar végében volt háromszobás lakása, melynek ablakai a Körösre nyílottak. Az egyik külön bejáratú szobát Bíró Lajos bérelte, aki Budapestről érkezett, és a Magyar Távirati Irodától jött át a nagyváradi Szabadsághoz, Laszky Ármin hívására.
Sokszor megtörtént, emlékezik a rendőrkapitány, hogy a néha hajnalig tartó kávéházi látogatások után Ady nem tért haza szállására, hanem Bíró szobájában, egy hencseren aludt, azzal, hogy „milyen isteni a Körös felől nyitott ablaknál aludni”.
Adjuk át most a szót Kemény úrnak, emlékezzen ő az akkori párbeszédre, ami a tulajdonképpeni Ady-féle „honfoglaláskor” játszódott le:
„Én, aki korrektora voltam akkor a Szabadságnak, ügyet sem vetettem eme önkényesnek látszó bekvártélyozásnak. Egy napon, amikor már a fürdés szezonja is bekövetkezett, megszólít Ady a szerkesztőségben:
– Kedves korrektor bácsi, úgy-e nem veszi észre, hogy én be-belopózom a Bíró lakásába?
– Ha Bíró Lajos ezt megengedte, akkor nincs semmi baj érte – feleltem.
– No, akkor én egészen beköltözöm, mert Bíró kolléga ezt nem ellenzi.”
Kemény a feleségének is bemutatta Adyt, aki azonnal „Rózsi mamájának” nevezte őt. Az idők során a két fiatalember rengeteg virágot vitt a hölgynek, akik „olyan kedves emberek valának, hogy több virágot hozának a bér fejében feleségemnek, mint a lakbér összegét kitevé”.
Említsünk meg még egy érdekességet Adyról, amit a rendőrkapitány mesélt el.
Tudott dolog volt, hogy Ady nagyon egyszerűen öltözködött és a nyakkendőjét is általában hanyagul kötötte meg. Reggelente 9–10 óra körül, miután a Körösben megfürdött, „megcsinálta toalettjét”, ezután a régi Fekete Sasba ment reggelizni. Egy ilyen alkalommal valaki szólt neki, hogy nyakkendője nem szabályosan van „bokrozva”. Ő hazasietett és „Róza mamát” kérte meg, hogy kösse meg azt, mert törvényszéki tárgyalásra kell mennie, és ott „érdeklődni fognak utána a hallgatóság körében”.
Ebben lehetett is valami, mert abban az időben a váradi hölgyek köreiben már „súgtak-búgtak róla, pedig még nagyon fiatal volt, katonasorba még nem állott, még az otthoni családias életet el sem felejtette el”, mesélte Kemény.
Mint arra már utaltam múlt heti írásomban, a fiatal újságírók imádtak a lakásuk ablaka alatt folydogáló Sebes-Körösben fürdőzni, bolondozni. Ilyenkor Ady néha magával hozta új barátját, Szűcs Dezsőt is. A fürdőzés, játszadozás után „Róza mama” meguzsonnáztatta őket. Bandira különösen gondot viselt, mindig kérte, hogy kevesebbet tartózkodjon a füstös kávéházban, ő pedig, mivel eleinte szófogadó volt, valóságos anyai intelemként fogadta ezt.
Adjuk át újra a szót az emlékezőnek:
„Mikor hónapok teltek, Ady kért, hogy étkezést adjak neki. Hát nem tagadtuk meg a kérelmét, ’kosztos’ lett a korrektor bácsiék. Mivel a kis gázsiból nem nagyon lehetett ruházkodni, bevezettem a kereskedői körbe, ahol Ady becsülettel és megértéssel helyt állt. Többször mondta, legokosabban tennéd, öregem, ha adoptálnál, mert úgy találom, hogy úgy szerettek, mintha fiútok volnék, és akkor könny csillogott a szemében. De újra nevetett!”
Aztán eltelt egy év, Rienzi Mária, az orfeumi primadonna megérkezett a városba, és elvonta Adyt az addig kedves, számára otthonos lakásból. Azonban azt a jogot fenntartotta magának, hogy egy-egy vasárnap a régi polgári otthonba ebédre meghívassa magát.
Ebben az időben Kemény L. Ignác még az adóhivatalban dolgozott, éjjel pedig kéziratokat korrigált. Ady sokszor mondogatta neki éjjel, amikor ő volt a soros távirat-felvevő, hogy elmegy Párizsba, de amikor visszajön, egy nagy lapot indít, aminek majd Kemény lesz a kiadófőnöke.

Nagyvárad látképe
„Elment, vissza is jött, a nagy lap kiadása elmaradt, de nagy, kiváló költő lett, én meg rendőr lettem, ő meghalt, én meg a 70. év felé ballagok”– zárja az emlékezést Kemény.
Azt már láttuk, hogy Váradon mennyire élt Ady Endre emléke, most nézzünk utána, vajon abban a városban, ahol alkotó éveinek legnagyobb részét töltötte, hogyan emlékeztek rá pár évvel a halála után. Egy, a Nagyvárad című napilapban 1922-ben, annak is szeptember 10-i lapszámában megjelent cikk alapján, természetesen a cikkíróval együtt, ellátogatunk a budapesti Kerepesi temetőbe, hogy megkeressük Ady Endre sírját. Mivel az egész oldalas cikk nincs aláírva, már soha nem tudjuk meg, ki volt az a trianoni határok mögül érkezett, feltehetőleg váradi újságíró, aki nemzetünk nagyjainak sírjait érkezett megkeresni a temetőbe.
Idézzük pár sorát, mielőtt elindulnánk vele sírkeresőbe:
„Úgy gondolom, mindenki tudja Budapesten, hogy hol fekszik a költőkirály Ady, Arany, Jókai, Reviczky, Kossuth s a többi sok ezer, aki kimagaslott a horizonton a magyarok közül. Hiszem, mindenkit elvitt legalább egyszer életében a szíve ezekhez a sírokhoz, mint engem az erdélyi hegyek közül.”
Nos, a következőkben meglátja a kedves olvasó, hogy ez hiú ábránd volt.
Már a temető kapujánál csalódás érte a cikk íróját, ugyanis a temető őre nem tudta megmondani, hol van a költő sírja, sőt a temető gondnokságához irányította őt. De nem járt sikerrel a további kérdezgetésekkel sem, ugyanis egy fiatalokból álló csoport sem tudott útbaigazítást adni a kérdésre, de egy ifjú pár is csak a vállát vonogatta válasz helyett.
A temetőben dolgozó munkások látták valamilyen költő sírját. Kiderült, hogy az általuk látott sír az Arany Jánosé.
Sok embert megkérdezett hősünk, mi most nem soroljuk fel a kérdésre adott válaszokat, de az kiderült a cikkből, hogy mindössze három és fél évvel a költő halála után emléke elhalványult, sírjának hollétét pedig szinte senki nem ismeri.
Aztán mégis meglesz az a sír, mert az egyik temetőőr útba igazítja a kutakodót.
„Jókai, akkor még egyszerű sírjától nem messze háromszögű, néhány négyzetméter nagyságú terület van, három út között. Lucfenyő és borókafenyő zöldellnek a kis virágos sír körül. Égetett, református síri fejfa, egyszerű, mint a református temetőkben. Rajta bevésve:
A. B. T. F. R. A.
Itt nyugszik az Úrban
néhai
Ady Endre
Élt 41 évet
meghalt 1919. január 27.
Béke poraira.
De jól ismerte Adyt, aki ezt az egyszerű sírfeliratot szerkesztette.”
A fejfa mögött még megvolt az eredeti tábla, amit a temetéskor helyeztek a sírra, és ami az újságcikk szerint a következő volt:
Itt nyugszik
Ady Endre
Élt 40 évet
Megh. 1919. január 27.
Érdekesség, hogy a temetéskor nem tudták pontosan a költő életkorát, csak utólag, a második fejfán javították ki a hibát, mert bizony Ady 1918 novemberében töltötte be a 41. évet.
Nos, kérem, ilyen módon nem ismerték Ady Endre sírhelyét akkor, amikor „nevétől voltak hangosak az irodalom berkei, a kirakatokban díszelegnek kötetei”.
Egy arra járó az újságíró mellé szegődött és elmondta neki, hogy mekkora szerencse, hogy a forradalom alatt halt meg Ady, mert sem azelőtt, sem azután nem kapta volna meg ezt a díszsírhelyet, ugyanis „óriási pénzt kapott volna a helyért a város, már csak ezért sem adták volna Adynak”.
Abban az időben egy legenda is terjedt a városban, miszerint akár esik, akár nem, minden áldott nap felkeresi a sírt egy fekete ruhás nő. A költő ismerősei és barátai közül senki nem ismeri fel.
„Állítólag ezt mondta volna Ady egyszer: két nő fogja felkeresni a síromat, az édesanyám és még valaki. Hogy ki lesz az a másik nő, aki nap-nap után letesz egy szál virágot a sírra, nem nevezte meg, és nem tud
ja, nem ismeri senki. Látták már többen Ady barátai közül a fekete szemű, szomorú arcú nőt, aki mint a földöntúli szerelem angyala jelenik meg minden nap a költő sírja előtt.
A sír körül nincs rács, csak a szigorú arcú fenyők állnak őrt mozdulatlanul. Mögöttük bíborban áll a keleti ég…”, zárul az újságcikk.
Majd száz esztendő telt el azóta, hogy e gyönyörű sorokat papírra vetette az akkori idők krónikása, de azóta sem változott a költő iránti szeretet, sem kedves városában, Váradon, sem pedig a magyarság lelkében.

Farkas László

Megjelent a Reggeli Újságban 2018. január 25-én.