Füstbe ment tervek

A múlt héten azzal fejeztük be az 1943-as esztendő „lapszemléjét”, hogy a régi nagyváradi szépészeti egylet munkáját fogjuk bemutatni.
Nos, mint arról írtam már néhány sorban, az egyletnek jól meghatározott céljai voltak a város szépítését, fejlesztését illetően.
A szépítési egyletnek bárki tagja lehetett, aki tenni akart a városért és persze befizette az évi tagsági díjat, azaz 2 forintot. 1881-ben, a megalakulás évében Nagyváradnak 31 000 lakosa volt, és négy év múlva, „a polgárság megfoghatatlan közönye miatt”, a tagság alig négyszáz fő.
Az alapszabály szerint a cél „a város erre alkalmas tereinek, utczáinak parkírozása s általában minden üdülési, szórakozási közhelynek úgy egészségügyi, mint szépészeti szempontból egyaránt kívánatos fejlesztése, csinosítása.” Ez a mondat volt az egylet alapszabályzatának 2. paragrafusa.
A kevés tag és feltehetőleg kevés pénz ellenére szép eredményeket mutattak fel a városukért tenni akaró váradiak. K. Nagy Sándor szerint az ő munkájuk eredménye a Szent László tér fásítása, az is, hogy végre rendezték a végromlás szélén álló Széchenyi teret, és „megalkották azt a pompás «Sugár-utat», mely a Páris-patak főutczai hídjától ki egészen a vasútig a város legszebb terét képezi már is, hátha majd a fák is megbokrosodnak”.
Az 1943-ban tervbe vett és megalakuló egylet tehát nemes elődjéhez hasonlóan a fentiekhez hasonló dolgokat szeretett volna megvalósítani. Sajnos, a gyűjteményekben 1944-ből már nincsenek napilapok, amikből következtetni lehetne az ő munkájukra, de az nem valószínű, hogy a magyar adminisztráció még hátralévő egy éves működése alatt nagyobb eredményeket mutathattak volna fel.
Azt viszont biztosan tudjuk – hiszen az 1940–1943 közötti évfolyamok lapszámai szinte hiánytalanul megtalálhatók –, hogy a magyar polgári városvezetés, dr. Soós István polgármester és Kőszeghy József városi főmérnök vezetésével sok dolgot eltervezett, de valamilyen okból ezekből nem sok dolog valósulhatott meg. Az biztosnak látszik, hogy a városra nagyon ráfért volna egy alapos rendezés, hiszen a huszonhárom év idegen uralom alatt szinte semmi nem épült a városban. Parkokat kialakítottak, szobrokat állítottak ugyan, emeletet építettek a görög katolikus szemináriumra, de néhány magánházon, a városi strandon és az úgynevezett Kék templomon (a Szent József, ma Traian Lalescu utcán levő ortodox templom) kívül nem „alkottak” maradandót.
De lássuk, milyen tervekkel is állt elő az akkor már nyugalmazott városi mérnök!
Mindenekelőtt egy régi tervet próbált átvinni a gyakorlatba, jelesül egy, a város tulajdonában lévő bérház építését vagy a Körös utcára, vagy a színházi díszletraktár helyére. Aztán javaslatot tett a Bémer téri Lévay-ház és a Körös-part szemben lévő oldalán a Dunkel, vagy másképp Czillér-ház lebontására, azért, hogy a két tér egységet alkosson. Ugyanebben a javaslatban szerepelt a Szent László-plébániatemplom elköltöztetése a Körös utca végére, az egykori Szabó Gyula-féle vendéglő helyére. Most ez a terv kissé hihetetlennek tűnik, de egy akkori újságcikk szerint már Rimler Károly polgármester fejében is megfordult a gondolat, mert rossz nyelvek szerint az irodája ablakából nem látta az akkoriban elkészült Fekete Sas palotát. Hála Istennek, egyik terv se valósult meg.
Volt még egy terv, mégpedig a Horthy Miklós út átvezetése a Garasos hídhoz, a Sztaroveszky utca „kiiktatásával”. Ennek a tervnek sok ház áldozatul esett volna, a gyalogoshíd helyére pedig egy komolyabb közúti hidat terveztek. A cél az lett volna, hogy a Nagyállomást összekössék a Nagyvásártérrel, tehermentesítendő a Baross hidat.
Egy másik lapszámban Mi lesz már a Kálvária-dombbal címen olvashatunk aggódó írást és egyben kissé szenzációhajhásznak tűnő cikket, miszerint az egyik szőlőbirtokos telkén szenet találtak.
A Golgota utca 9. szám alatt lakó Vékony Gyula nyugalmazott vasutas telkén, kútfúrás közben, a munkások előbb fekete agyagra, majd csillogó fekete kőzetre és lágy szénre bukkantak. „Nem kizárt, hogy a Kálvária-domb vulkanikus maradvány, így bizonyos mélységben szénréteget rejt” – jegyzi meg a lap.
Mint a cikkben olvasható, a törvényhatósági bizottság egyik gyűlésén dr. Medvigy Ferenc felsőházi tag szóvá tette a Kálvária-dombon lévő kápolna állapotát. Elmondta, hogy az épület düledezik, és sürgősen javításra szorulna. A dombra a Golgota utcán lehet felmenni, ami szinte teljesen járhatatlan, mert nyáron poros és bozótos, ősszel és télen sáros-havas. Javaslatot tett dr. Medvigy az út rendbehozatalára is, ugyanis elmondása szerint „Nagyváradnak ez a festői része, amelyet festmények és fényképek annyiszor megörökítettek, idegenforgalmi szempontból is romantikus hely, ami veszendőbe megy, holott a Kálvária-dombról tárul ki az egész város panorámája”.

Kálvária kápolna, a nagyváradiak egykori zarándokhelye
Amint azt a lapban olvashatjuk, a felszólalás után a polgármester utasította a műszaki ügyosztályt az út rendbetételére, és elhatározta, a római katolikus egyház vezető köreit is felkeresik, hogy a düledező Kálvária kápolnán végezzék el a szükséges javításokat.
Amint a továbbiakban a cikkből kiderül, a felszólalás óta már több hét is eltelt, de semmi nem történt. „Talán ha Hergár Vilmos, az új műszaki tanácsos hivatalát elfoglalta, helyszíni szemlét tart kint és ezt követni fogja a Golgota utca rendbehozatala”.
Mint látjuk, akkoriban sem ment minden úgy, mint a karikacsapás, a városgazdálkodás házatáján.
Az sem biztos, hogy a város kulturális és irodalmi életét döntőn befolyásoló személyek kellően odafigyeltek a dolgokra, mert íme, egy 1943 tavaszán megjelent cikkben hosszan foglalkozik (iksz) aláírással a szerző egy esetleges nagyváradi irodalmi folyóirat alapításának szükségességével.
Amikor a lapban a cikkezés a témával, illetve Várad „tespedt állapotával” kapcsolatban megindult, bizonyos Kiss Tamás azt javasolta, hogy indítsanak a városban egy olyan orgánumot, amelyben „megnyilatkozik a tiszántúli magyarság szelleme”. Példákat is felsorol, miszerint Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken és a Dunántúlon már vannak ilyen lapok. Egyben azt is megemlíti, hogy ebben az esetben Debrecen és Nagyvárad félre kellene tegye az ellentéteket, és össze kellene kapcsolni a két város szellemi életét.
Ellenben, írja Kiss Tamás, „aktuálisabbnak tartjuk ennél azonban azt a tervet, amely szerint a Szigligeti Irodalmi Társaság kebelében alakulna egy folyóirat, amely Váradon és a megyében valóban kultúrmissziót tölthetne be, azonkivül, hogy ösztönzést is nyújtana Bihar fiainak az elmélyülő tudományos és irodalmi munkára”.
Annak ellenére, hogy a hagyományos váradi lokálpatriotizmus nyilvánult meg a Kiss által leírtakban, a korabeli lapok irodalmi rovatát olvasgatva észrevehető, hogy a város értelmisége lépést tartott a korral, odafigyelt az akkori idők problémáira.
Ráadásul szerinte egy folyóirat szerkesztésére, persze a Szigligeti Társaság keretein belül, negyven-ötven írót, költőt, esszéistát lehetne öszzetoborozni.
Bizony, kedves olvasó, mint tudjuk, volt már Váradon irodalmi lap, kettő is. Ezek egy sokkal nehezebb, mondhatni zavarosabb korban láttak napvilágot.
A két lap aTavasz és a Magyar Szó volt, és mindkettő közvetlenül az impériumváltás után egyidőben született. Az egyiket, a Magyar Szót Tabéry Géza szerkesztette, a másikat, a Tavaszt pedig Zsolt Béla.

A két váradi irodalmi lap borítója
Másfél esztendeig élt a két folyóirat, aztán „megette” egyik a másikat.
A Tavasz 3500–4000 példányban jelent meg, ami akkoriban, amikor még Erdélyben nem volt egyetlen irodalmi lap sem, igen nagy példányszámnak számított. Aztán fokozatosan elveszítette előfizetőit és lassan megszűnt. Közrejátszhatott ebben a megszűnésben az is, hogy akkoriban alakult meg Kolozsváron a Pásztortűz, a Napkelet, Aradon a Géniusz, Temesváron pedig a Szemle és a Periszkóp.
Váradon kívánatos lett volna tehát a közületek és a hatóságok támogatásával egy irodalmi folyóirat indítása, „bebizonyítandó, hogy a város szellemisége nem halt meg, csak aluszik”.
Ahogy a város nagyszabású átalakításából nem lett semmi, úgy irodalmi folyóirat létének sem találtam nyomát az 1943-as esztendőben.

Farkas László

Megjelent a Reggeli Újságban 2018. február 8-án