Lapszemle 1936-ból

A múlt héten az Ady Endréről szóló korabeli cikk ismertetésével fejeztem be írásomat, most róla szólóval kezdem, mert az 1936-os évfolyamban sok, vele kapcsolatos cikket találtam, amik úgy érzem, hogy A Holnap városának mai olvasóit érdekelhetik.
Nos, a lap július 5-én megjelent számában Katona Béla cikket írt az érmindszenti Ady-ház akkori szomorú sorsáról.

„Talán még tovább kell távolodni az idők múlásában, hogy a magyar irodalomtörténet is tanítsa az eljövendő kornak, van egy ház ott Salajban*, Ady Endre szülőháza. Nemrég lelkes emberek emléktáblát állítottak a mecentiui* ház homlokfalába, s onnan révül a költő tekintete a kőbe vésett reliefről. Az alacsony ház előtt kicsiny kert, s két nyírfa is van ott, azután az országút kanyarog a messzeségbe. Itt volt gyermek a poéta-nagyság, ide sírt vissza néhanap az élet bús palotáiból."
Levelet kapott Tabéry Géza Ady Lőrincnétől, amiben az idős hölgy tudatja, hogy kénytelen megválni házától, és arra kéri Tabéryt, lépjen kapcsolatba a Fonciere biztosító társasággal és kérvényezze náluk azt, hogy engedjék őt kilépni a biztosítási kötelezettségből. A költő szülőháza most még szegényebb kezekbe kerül – írja Ady Lőrincné –, és az új tulajdonos nem fogja tudni fizetni a biztosítási díjat.
Tabéry a kéréssel felkereste a biztosítót, melynek vezetői megértéssel fogadták a kérelmezést, és lemondtak minden igényükről.

Ady Endre édesanyja tudta, hogy nem akárkire bízza fiai szülői házát. A vásárló nem más, mint a család hűséges cselédje, az ő eddigi lelkiismeretes gondozója, Kovács Katica.
„Ady Bandika gyermekkorában csak kis pesztonka volt, de ahogy elszaladtak az évek, ő is hozzáfonnyadt a házhoz. Az ő nevére íratja most át a házat Ady Lőrincné, merthogy egy szép napon ő is fia után kell menjen. S akkor aztán mi lesz", írja Katona Béla.
Öröklésről, az Ady Lajos nevére való átírásról szó sem lehetett. A ház a kis mezei birtokon állt, és az akkori román törvények szerint mivel az egyetlen örökös Budapesten tankerületi főigazgató volt, mint idegen állampolgár nem örökölhette azt.


Ezért választotta Ady Lőrincné ezt a megoldást. Olyannak juttatni a házat, amíg még nem késő, aki legalább ideig-óráig megőrzi a költő emlékét.
„Ekképpen jutott Kovács Katica, egyszerű magyar cseléd ahhoz a házhoz, amelyben napvilágot látott a költő, diósadi Ady András Endre", fejeződik be a cikk.
Erről a hírről aztán ugorjunk egy másikra, amit szintén Katona Béla jegyez, és a költő édesanyjának nagyon komoly anyagi problémájára hívja fel a figyelmet. Az írás november 22-én jelent meg.
„Ady Endre édesanyjának kenyérgondjai vannak. A Vér és arany poétája csak a vérségi kapcsolat emlékeit hagyta szülőanyjára, az aranyból másnak jut csak".

Ady Lőrincné kis pénzecskéje a „konverzióval"* odaveszett a tasnádi kis bankban, másik fiát, Ady Lajost eközben súlyos betegség érte, így aztán ő is nehezen tudta eltartani családját. Így nem volt csoda, hogy az idős asszony sanyarú sorsát, kritikus anyagi helyzetét nem is kezelték diszkréten a magyar fővárosban.

Budapesten plakátok hirdettek egy estélyt, amelynek bevallott célja az volt, hogy bevételéből próbálják segélyezni a költő édesanyját, aki az Ady-művek kiadásából semmit sem kap. Mint az köztudott, ezek a jogok a költő özvegyére, Boncza Bertára szálltak, aki viszont végrendeletileg második férjére, Márffy Ödön festőművészre hagyta az örökséget. Amikor újságírók megkérdezték Márffyt, nem lehetne-e a költő édesanyja számára, annak anyagi megsegítésére valamilyen megoldást találni, a festőművész így felelt: „Erről nincs mit tárgyalni."
Nos, többek között ezért is szervezte az estét a protestáns ifjúság a Zeneakadémia termébe, és ezért hívtak meg olyan kiváló magyar színművészeket, mint Ódry Árpád, Kiss Ferenc és Bulla Elma. Romániából, a „hepehupás vén Szilágyból" Kósa Istvánt, a protestáns diákszövetség elnökét és főszónokként Tabéry Gézát hívták meg a rendezők. Biztos, hogy minden szempontból sikeres volt ez a nem kis vállalkozás.


Egy Adyhoz kapcsolódó hírrel folytatjuk a korabeli lapszemlénket, ami november 7-én jelent meg, és amiből megtudjuk, hogy Révész Béla nyilvánosságra fogja hozni Ady és Léda levelezését.
Révész Béla interjút adott a Szabadságnak és elmondta, hogy mostanában száznegyven Ady-levél, negyven, addig ismeretlen Léda-levél és sok más egyéb emlék bukkant fel. Akkoriban már nem élt Csinszka sem, Léda sem és férje, Diósy Ödön sem, épp ezért volt nagy értéke a meglepetésre megtalált leveleknek.

„E dokumentumoknak nem csak az ad nagy jelentőséget, hogy újabb adatokkal járulnak Ady életének ismeretéhez. Nem csak arról van szó, hogy a költőnek és szerelmének már ismert leveleihez újabbak csatlakoznak. Ezek a most felbukkant levelek és emlékek a költő kavargó, zaklatott életének legmélyébe világítanak, a legtitkosabb, legfájdalmasabb mélységekbe" – nyilatkozta Révész Béla.
Nos, úgy gondoljuk, hogy addig pont ezekért a nagy titkokért nem kerültek elő a most megtalált levelek. Valaki addig őrízgette őket, amíg annak a nagy, viharos szerelemnek az utolsó tanúja is eltávozott az élők közül. És ez a valaki úgy gondolta, hogy épp akkor, 1936-ban jött el az ideje annak, hogy átadja őket feldolgozásra és közkinccsé tételre Révésznek. A levelek pedig, mint azt már az utókor is láthatja, a legjobb kezekbe kerültek, hisz azok a feldolgozás után kiegészítik azt a hatalmas munkát, ami a jóbarát életrajzának megírását jelenti. Ezekből a levelekből közölt párat egy cikksorozatban a Szabadság.

Folytassuk most egy, a budapesti Újság vasárnapi számából átvett kis tudósítással, amiben arról olvashatunk, hogy Nagy Endre, a Szabadság egykori újságírója, Krúdy Gyula, Bíró Lajos és Ady Endre váradi kollégája egy regény írásába kezdett, ami folytatásokban fog megjelenni vasárnaponként az Újság hasábjain. Már az első részben megcsillant Nagy Endre kiváló elbeszélő tehetsége, amikor leírta kalandját a laptulajdonos Laszky Árminnal és a városba épp akkor megérkező Krúdy Gyulával – olvashatjuk a lapban. „Ma már tudjuk, hogy az ilyen visszaemlékezéseknél nem kell a történelmi hűséget keresni, hiszen annyi év után – ez esetben harmincöt év – az emlékek mindent megszépítenek. Azért – jegyzi meg a kis cikk írója – kívánatos, hogy Nagy Endre hőseihez és önmagához is hű legyen. Nem úgy, mint tavaly, amikor egy színházi lap körkérdésére azt válaszolta, hogy nagyapja ugocsai nagybérlőként pengette a vagyont, holott az öregúr a váradi Garasos-híd bérlője volt, ő pedig nagybátyjánál, dr. Grósz Menyhértnél, a híres orvosnál élt teljes ellátáson".


Valaki, vagy valakik azt a hírt terjesztették a városban, hogy a CAO, vagyis a NAC (Nagyváradi Atlétikai Klub) labdarúgó csapata nevet és színeket változtat. Mint tudjuk, az 1910-ben alakult klub alapítói akkor a zöld–fehér színeket választották, és a változások után, hogy az új államhatalommal szembeni lojalitásukról biztosítsák a hatóságokat, önként változtatták meg a klub nevét Clubul Atletic Oradeára. Az újsághír szerint már maga a pletyka is felháborodást váltott ki a drukkerek ezreiből, és a legenyhébb reakció is az volt, hogy „maradjon csak a Crisana kék–sárga, de mi zöld–fehérek maradunk".

Végül kiderült, hogy a pletykát a valamelyik borbélyüzletben unatkozó törzstagok indították útjára, a futballért élő-haló váradiak bosszantására – írja a lap.
Jövő héten újra bekukkantunk a régi, megsárgult újságok lapjaiba, újabb kalandos utazást teszünk városunk múltbeli életébe.

* A csillaggal megjelölt helységnevek, úgy mint Szilágy, vagy Érmindszent, az akkori időknek megfelelően román helyesírással szerepeltek, Salaj, illetve Mecentiu néven. Az írásban szereplő konverzió szó az impériumváltás utáni pénzcserére vonatkozik, amikor az addig forgalomban lévő magyar pénznemet, a pengőt az új országban átváltották román lejre.

Farkas László
Nagyvárad