Irodalmi séta Váradon a ’40-es évek elején

Kezdjük képzeletbeli irodalmi sétánkat, amit a Nagyvárad korabeli lapszámainak segítségével teszünk, a lap 1942. december 4-én megjelent számával, amiben másfél hasábos írás foglalkozik az egykori műhellyel, ahol Ady Endre annak idején újságíróskodott.
A Körös utcai Csesztivó ház udvarán lévő, egykor a Nagyváradi Naplónak otthont adó két helyiséget szemelte ki a város vezetősége és Tabéry Géza egy leendő emlékmúzeum helyéül. A lapok megírták, hogy Rozsnyay Kálmán, Oscar Wilde barátja, maga is irodalmár, felajánlotta a birtokában lévő Ady-relikviákat Nagyvárad városának. A város képviseletében Árvay Árpád és Tabéry Géza el is utazott Rozsnyayhoz Nógrádverőcére, megtekinteni a felajánlott hatalmas anyagot.
Korabeli leírás
Lássuk, a korabeli leírás szerint, milyen is lehetett az a bizonyos műhely, ahol Ady dolgozott?
„A műhely, ahogyan Ady nevezte a szerkesztőséget, üvegezett folyosóra nyíló, kétszobás lakásban volt. Az egyik, világosabb szobában a szerkesztőség, a másikban a kiadóhivatal foglalt helyet. A folyosón és a konyhában volt a raktár, ott tornyosultak a makulatúrának gyűlő újságkötegek. A szerkesztőségben hat íróasztal állott, amiből tulajdonképpen csak hármat lehetett íróasztalnak nevezni (ezek egyikénél dolgozott Ady, aki bár legtöbb cikkét valamelyik kávéházban firkantotta le, s készen vitte be a »műhelybe«, de sokat írt az íróasztal mellett is) a többi egyszerű kis asztalka volt, kicsi fiókkal, amiben néhány ív papír, tintatartó, tollszár fért el, be se lehetett őket zárni.” Erről a szerkesztőségről írt kis színdarabot Ady, melyet először a Szigligeti színházban mutattak be, majd az első világháború idején, a Korona filmszínház színpadán, mindkét alkalommal sikerrel. Jó lenne, ha a leendő múzeum megnyitásának alkalmából újra bemutatnák a darabot, fejezi be a cikkíró írását.
Mint tudjuk, Nagyvárad mindig kegyelettel bánt a költő emlékével. A negyvenes években már utca őrizte emlékét (a Kórház utcát a Ritoók Zsigmond utcával összekötő, rövid kis utca, ma Vágó László építész nevét viseli), az alkalmi előadásokon pedig mindig nagy örömmel szavalták verseit. Méltó lett volna tehát az emlékmúzeum felállítása. A múzeum azonban nem ott nyílt meg a Csesztivó házban, ahova tervezték, hanem a Városháza második emeletén lett kialakítva egy emlékszoba a hatalmas Rozsnyay-gyűjteménynek.
Ugorjunk kicsit az időben, pontosabban az 1943. március 18-án megjelent Juhász Géza-cikkig, melyben a cikkíró párhuzamot próbál vonni Debrecen és Várad között, kiemelve azt, hogy mind a cívisváros, mind Várad nagy neveket adott a magyar irodalomnak, de míg Debrecen nyíltan felvállalja íróit, költőit, még Móricz Zsigmondot is, Várad nem meri egyértelműen felvállalni Adyt.
Talán a huszonhárom év idegen elnyomásnak is betudható ez a tény, zárja a cikkíró, nem feledkezve meg arról, hogy „az az Ady, aki a cívisek közt hontalanul bolyongott, termő talajára talált a »Vér Városában«: a holnaposok közt, Budapestet holtig fitymálta, Várad emlékébe úgy fogózott, ahogy a fiatalsághoz ragaszkodik a lélek.”


A váradi éjben…
Továbblapozva az újságokat, Hegedüs Nándor Magyar irodalmi séták című, 1943. április 8-án megjelent írásában kis érdekességre bukkantam, miszerint a régebbi tévedését kiigazítandó, a szerző megjegyzi, hogy Ady Endre nem csupán három verset írt, amelyben Várad neve szerepel, hanem négyet. A negyedik vers címe, Hiába hideg a hold. „Mindig ezt az asszonyt szerettem / Szájában és szívében voltam / S ő volt a szám s az én szívem / Mikor ittasan kóboroltam / Kárhozottan a váradi éjben / Mikor már eltemettem a trónom / Porrá paskolt a suta Sors / És voltam a senkibbnél senkibb.”
Április 9-én újabb irodalmi írás a lapban, mégpedig dr. Hlatky Endre szabadegyetemi előadása Várad a költészetben címmel. Ezzel az előadással egy következő írásomban foglalkoznék inkább, mert kár volna csak részletekben, érintőlegesen foglalkozni a Váradot méltató költőkkel, versekkel.
A következő érdekes írás, Borbély Lili egykori debreceni primadonna elhunytáról tudósít, „akinek Ady egy mámoros zilahi éjszakán megkérte a kezét.” A visszaemlékezést Szappanos Gabriella, a Marosvásárhelyen megjelenő Székely Szó című lapban megjelent írás alapján közli a Nagyvárad. Történt pedig, hogy 1912-ben Zilahon tartották az Országos Magyar Tanáregyesület közgyűlését, ahova lerándult Ady Endre, Zichy Gyula és Borbély Lili is. A Költőt és a primadonnát még a vonaton bemutatta egymásnak Zichy Gyula, de Adyt nem nagyon izgatta a hölgy jelenléte, és még akkor sem tulajdonított nagy jelentőséget neki, amikor Pallay közjegyzőné vacsoráján egymás mellé kerültek. Beszélgetés közben a művésznő szóba hozta Ady költészetét, mire Ady megkérdezte, érti-e a verseit. Lehet, hogy nem mindet, jött a válasz. Ekkor Ady arra kérte, szavaljon el egy versét, a primadonna elkezdte szavalni a Szívek messze egymástól című verset. Néhány sor után közbevágott, és bocsánatot kért, amiért úgymond, félreismerte és rosszul ítélte meg a művésznőt. Az elfogyasztott hatalmas mennyiségű szesz hatása alatt, hajnaltájt megkérte Borbély Lili kezét Zichy Gyulától. Az egykori primadonnának akkoriban egy huszárkapitány udvarolt, Ady pedig állítólag azt mondta, hogy „még mindig jobb Ady özvegyének lenni, mint egy huszárkapitány feleségének, a válasz pedig frappáns volt: „Miért az özvegyének? Az a tény, hogy engem feleségül akar venni, még nem ok arra, hogy meg akarjon halni.” „Én nem akarok és mégis érzem, hamar meg fogok halni. Körülbelül azt is tudom, mikor” – válaszolta Ady. Borbély Lili életének talán ez volt a legszebb élménye.
Április 22-én újra Magyar irodalmi séták, melyben a Fekete zongora című vers a fő téma. Hegedüs Nándor szerint a verset sokféleképpen értelmezték már. Jellemezték az éjszakai züllés frivol képének, a bomlott vér misztikus melódiájának, a mámor legszemléltetőbb kifejezésének, a csúcs pedig az, hogy Ignotus azt írta, „akasszanak fel, ha értem”. Hegedüs Nándor pedig a Huszadik Század 1910-ik évfolyam 267. oldalán rábukkan egy régebbi, Ady által tartott előadás szövegére, amit Budapesten, a Royalban tartott. Ebből idéz és idézünk mi is: „Eredetileg azt akartam, hogy az estén megpróbálom magam magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most csak annyit kérek, ne ijedjenek meg önök, még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény, mindnyájunknak rendelkező sors kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény végzetes életünket.”


A Holnap
Szeptember 21-én már Dutka Ákos nyilatkozatát olvashatjuk a Holnap megjelenésének harmincötödik évfordulójáról. „A Holnap megjelenése sokkal nagyobb jelentőségű, mint azt az irodalomtörténet tanítja. Bizonyos mellőzés éri ezt az antológiát, mely pedig valójában a modern magyar irodalom indulása. Ha a Holnap nem lett volna, Hatvany Lajos nem figyelt volna fel 1908-ban Adyra, s ez nem ösztönözte volna, hogy pénzével élére álljon a Nyugatnak. A Holnap verte maga körül az első nagyobb hullámokat, ez hívta fel a közönség és a szakkritika figyelmét az új irodalomra.” Arra a kérdésre, hogy miért pont Váradon született meg a Holnap, Dutka így felel: „Az okok, az élénk váradi szellemi élet, a modern ütemű és vérmérsékletű váradi irodalmi kör eléggé ismeretesek a közönség előtt”. Abban az évben nem tartottak nagyobb ünnepséget, egyedül a Vajda János Társaság emlékezett meg, amin Dutka is tartott előadást. A magyar társadalmat akkoriban már nem a költészet és a művészet foglalkoztatta, a gazdasági, társadalmi problémák és a háború mindent elhomályosított.
Várad sajtója pedig igazodott a fővárosi lapokhoz, és a következő időkben a lapokban egyre kevesebb lett a kulturális eseményekről szóló tudósítás.

Farkas László, Nagyvárad

Megjelenet a Bihari Naplóban

2016. december 30-án