Képzeld
el, kedves olvasó, hogy egy nagyon, de nagyon idős váradi, talán
a dédnagyapád, kézen fog és végigvezet azon a városon, ami már
régen a múlt ködébe veszett és csak néhány megsárgult
újságlapon, néhány könyvben, emlékiratban létezik.
Egy
olyan városon, olyan utcákon vezet végig, ahol néhány helyen még
ugyanazok a házak állnak, de a kövek, az utcakövek nem ugyanazok
és a hely szelleme sem ugyanaz mint száz, száztíz éve volt.
Induljatok
el a Schlauch kerttől, amit csak pár hónapja parkosítottak, mert
az épp regnáló püspök nem szerette a Rezidencia ablakán
beáramló szagokat, amit a szemétlerakó felől fúvó szelek
hordtak, éjjel nappal. Most szép, fiatal fákkal, bokrokkal
teleültetett parkban sétálhatott a polgárság. A világhíres
szemész, Grósz doktor régi szemészeti klinikája oldalán, a
beépült utcasort Újsornak hívták, míg a másik, ebben az időben
már villákkal beépített részét “Papok nyomásának”, mert a
kanonokok ott jártak be a városba, lévén ez, a legközelebbi út,
a Gerliczy és a Markovits házak kerítése mellett. A kert nyitott
rondellájában épp katonazenekar játszik. Sétálgató hölgyek,
urak, dadák hallgatják a zenekart, míg a csemeték a parkban
játszanak. A Fő utcán, vagy ahogy még nevezték, Nagy országúton,
a Csendőrlaktanya mögött terült el a Göndöcs kert, utána már
a Közkórház következik. Akkoriban a kórház főorvosa, dr.
Fráter Imre volt, néhai Madách Imréné Fráter Erzsébet rokona,
aki a kórházban hunyt el és az Olaszi temetőben pihente örök
álmát. A Páris patak hídján az idős úr elmeséli, hogy a patak
nevét egy tatárjárás korából származó legenda szerint, Páris
nevű francia kőművesről kapta, aki a városi építkezésen
dolgozott és a patak medrében próbált menekülni. A menekülés
nem sikerült, Páris a patakban lelte halálát. A hídhoz tartozik
még egy mese, mely szerint a maradi bihari nemesség, ezen a hídon
égette el József császár haladó szellemű rendeleteit, annak
halálhírét véve. Tovább menve, jobb oldalon a Stark iskola előtt
haladtok el, majd az utca bal oldalán az Irgalmas rend kerítése
után a patika következik. Mint látjuk, abban az időben még nem
sok épület volt ezen a környéken, legalábbis a ma ismertek
közül. A Sztaroveszky utcán állt a Gyermekkórház, ahol a kor
legismertebb gyermekgyógyásza, dr. Schiff Ernő gyógyította a
lurkókat. A Megyeháza tér és a Sztaroveszky utca sarkán jobbra
kanyarodtok, a görög katolikus szeminárium Paszulyvárnak nevezett
impozáns épülete előtt és elindultok a Megyeháza felé, a
Városháza és a Királyi Ítélőtábla előtt.
Régi
Várad
Az
öregúr közben régi, váradi történeteket mesél, egykori
nyakas, megyei urakról, akik csak a bálokra és törvényhozásra,
megyegyűlésre özönlöttek a városba, szállásuk pedig az
egykori Báránka, ekkoriban már Széchenyi fogadó volt, no meg az
Apolló, melynek báltermében még színielőadásokat is tartottak.
A Megyeháza mellett aztán az akkori Ursula utcán érhettek ki
immáron a Főutcára. Ezt az Ursula utcát nevezik el később Nagy
Sándorjózsefről, az aradi vértanúról. Ti azonban a Garasos híd
felé veszitek az irányt, de mivel nem akartok hídvámot fizetni a
Garasos hídon, inkább az Áldás utcán haladva értek ki a Bémer
térre. A Szalárdi utca sarkán, a régi posta épülete mellett áll
a Rózsabokor, sok duhajkodás helyszíne, másik oldalon, az Áldás
utca sarkán pedig a Magyar Király kávéház várta a vendégeket.
Nem sok látnivaló volt abban az időben a Bémer téren, így aztán
elindultok a híd felé, ahol ebben az időben nem kértek hídvámot.
Átérve, a Szent László templommal szemben álló épületből
akkor tódul ki a tanuló ifjúság. Ez az egykori püspöki
rezidencia, akkoriban a Reáltanoda épülete, egyszerű,
földszintes, fatornyos épület, amiben 1870-ig a Jogakadémia
hallgatói is használtak. A tér másik szélén, a templom mögött
áll a Fekete Sas szálló és vendéglő. Egykoron és talán még
ekkor is, e szálló és a szomszédos Zöldfa szálló száláiban
játszottak a zengerájok és színtársulatok. A téren, a piacon
javában folyik az élet, a kofák a portékáikat árulják, a
munkára váró léhűtők a Szent László szobor tövében várják
a pár garast jelentő munka lehetőségét.
Hosszú
séta
A
görög katolikus püspöki palota sarokházának egyik ablakában
fogadta 1849-ben, Kossuth Lajos a váradiak hódolatát, meséli az
öregúr. A felnyújtott babérkoszorút azonnal a mellette álló
Bem tábornok homlokára helyezte, nosztalgiázik kis könnycseppel a
szemében. Odább, a Kert utcában elhaladtok a hatalmas fatorony
mellett, melynek tetejéről figyelik a derék tűzoltók a várost.
Az utca végén még csak a Gázgyár és a Zöldkerti temető
létezik és arra, jobb kéz felé, a Rhédey kerti Lövölde
épülete. Hosszú séta volt, de itt amúgy is befejeződik az
akkori Nagyvárad és elfogynak dédapád történetei is. A Bóné
kútnál azonban vannak lóversenyek, az új temetőbe is temetnek,
hiszen nemsokára bezár a Zöldkerti temető, parcellázzák a
hosszú utcát, megépül majd a Hadapródiskola és a villasor, a
laktanyák és pár év múlva villamos csilingel a Rhédey-kerten
át. Ez azonban már egy másik történet…
(Forrás:
Tabéry Géza ötlete alapján, fotó: Washingtoni Kongresszusi
könyvtár.)
Farkas László
Nagyvárad
Megjelent a Bihari Napló 2016. augusztus 19.-i számában:
