Külváros

Van a régi várostérképeken egy rész, egy sokak számára kedves rész, amit keletről a Vitéz utca, délről az Aradi út, akkoriban II. Rákóczi Ferenc utca, északról a Körös utca, nyugatról a Pece patak határolt. Persze, ez az égtáj meghatározás nagyon relatív fogalom, hiszen ezen utcák sem helyezkednek el pontosan az égtájaknak megfelelően és akkor még nem beszéltem a kerület utcáinak girbegurba, egyenetlen elrendezéséről. De ez a hely, így volt kedves nekünk, külvárosiaknak, vagy ha úgy tetszik, Madárvárosiaknak. Mert így "tisztelték" évtizedek óta, az ezen utcákban élőket a más kerületekben lakók. Zömében, vagyis nagyon nagy százalékában, becsületes, dolgos népek lakták a kerület utcáinak szerény házait. Hivalkodóbb házak csak az Aradi úton voltak, szemben a régi K.u.K laktanyákkal. A kisebb, madárnevű utcák házai nem büszkélkedtek csatornázással, egyéb közművesítéssel. Spór, dobkályha, esetleg cserépkályha szolgáltatta a meleget, udvari kút a vizet, a lefolyó pedig az utcán csörgedezett. Jó kis krumplikővel, vagy másképp Körös kővel voltak kirakva az utcák, a járdák. Az én gyerekkoromban, a '60-as évek elején még az Aradi út is macskaköves volt és csak az eleinte egy, majd két vágányon közlekedő villamos jelentett némi zajforrást az ott lakóknak. Persze, teherautók jártak, de motorkerékpár sokkal több volt mint személyautó. Ebben a környezetben nőtt, edződött az én generációm, majd általános meglepetésre a "dekretgyerekek" generációja. Itt loptuk a napot szünidőben, míg a szüleink dolgoztak, innen jártunk suliba, majd később melózni, szórakozni, szombat-vasárnaponként, "fel a városba", ami gyalog is csak tíz, tizenöt percre volt.


Szóval, itt éltük le az ifjúkor éveit, sokunk talán az első szerelmet, szakítást is itt élte át. Innen indultak reggelente a szüleink, majd később mi is dolgozni, építeni az " emberarcú szocializmust" és innen bombázta ki ugyanez az emberarcú az embereket, amikor valahol nagyon fent úgy döntöttek, hogy szisztematizálják a kerületet, magyarán lakótelep lesz a betelepülő új embernek, az ipari forradalom letéteményesének. Én ezt a kort már nem itt éltem át, mert jóval azelőtt egy új lakótelepre költöztem. De tudom, hallottam miken mentek keresztül az itt élők a költöztetések idején. A bontások megkezdése előtt elsétáltam a régi utcákba, (ma ezt katasztrófa turizmusnak hívják) hogy búcsút vegyek a kis utcáktól, házaktól. Végigmentem az Aradi úton is, elköszönni az "alimentárától", a Máramaros kocsmától, ahol néha apám megállt egy kisfröccsre valamelyik szomszéddal és ahol nekem is kijárt az obligát málna szódával, Tóth nénitől, akinek Mari nevű lányának csaptam a szelet, igaz jóval később, már a bevonulás előtt, szóval nem a málnaszörpös időkben, nyugi.
Elköszöntem a " Gávris bácsi alimentárjától", a lottós-üzlettől, az Erdélyi bácsi szabóműhelyétől, a Feig bácsi (aki már régen "Palesztinában" javítgatta a cipőket) suszterájától, bár úgy tudtuk, hogy ott olyan gazdagok az emberek, hogy eldobják a használt cipőt. A Zoli koszorús kis sarki boltjától is sikerült még búcsút vennem, sőt, egykori házunk udvarára is betértem egy másik délután. Az egykori otthonokról már hiányoztak az ajtók, ablakok, de még álltak a rolnizott, tükörplafonos falak. Kihalt, rideg volt minden. A félig lebontott cserépkályhánk mellett állva megrohantak az emlékek. Sok minden eszembe jutott akkor, sok minden, amire most jó lenne újra emlékezni, de már nem megy. Az idő elmosta azokat a régi dolgokat. Néha egy illat, egy bevillanó kép felszakad a mélyből, de már nem tudom folytatni az emlékeket. Talán nem is baj. Azért mikor arra járok, eszembe jut, hogy az Aradi út elején, ott ahol most a benzinkút van, volt egy kis terecske, amit én "tölcsér térnek" hívtam, hogy miért, azt már nem tudom. Nem is volt az igazi tér, csak két-három pad volt ott, de délelőttönként nyugdíjasok üldögéltek rajtuk, akiket én fölöttébb irigyeltem a semmittevésért, amit nevetgélve, cigarettázva végeztek. Ott hallottam először (lehettem úgy tíz éves), az azóta számomra szállóigévé vált párbeszédet, ami így hangzott: " mit csinálsz Janikám?", amire kapásból jött is a válasz: "semmit barátom, de azt kurvára jól!" Na, akkor én ezt nem értettem, de aktív dolgozó koromban már tökéletesen "magamévá tettem" ezt a munkavégzés egyik alapvető szabályának számító tézist. De vissza a térre, ahol néha ott ült Gülbaba bácsi, akinek orra miatt lett ez a beceneve, legalábbis néhai László Ernő barátom szerint, aki a tér mellett lakott és tudója volt, hogy a Gülbaba egy krumplifajta, pont olyan mint a bácsi orra, nagy, vörös és rücskös. De ez a bácsi csodaszép meséket mondott nekünk, ha szépen köszöntünk és kértük, hogy meséljen. Mesélt katonákról, a szemben lévő kaszárnyából, bizonyos bakasárikról, ( megint egy szó, aminek jelentését persze megint csak László Ernő magyarázta el) a Vitéz utcai kupikról és sok gyermekfejjel nem értett dologról. Nem, nem volt Gülbaba bácsi cukrosbácsi, csak nem volt kinek meséljen és ha tehette akkor akit ért teletömte történeteivel. A magam korabeli srácok persze szívesen hallgatták a meséket, aztán a hallottakról lehetett fantáziálni. Gülbaba bácsi mellett néha a padon ült Tubi, egy gyermekparalízistől nyomorék fiatalember, akire már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy néha a Teleki utcai református templom előtt koldult és néha megzavarta az őt gúnyoló kölyköket. Nagy szórakozások voltak ezek, hát még a nyitott peronú villamoson való csimpaszkodás. Szegény anyáink biztos szívbajt kaptak volna, ha látnak minket a villamos lépcsőjén és ütközőjén lógni. Figyelem, ebben a játékban a lányok is partnerek voltak, sőt a nagy lőtéri, Peceparti, Bónékúti csavargásokban is derekasan részt vettek. Mert nyáron miénk volt a külváros. Kulcs a madzagon, zsíros kenyér a letakart tányéron és csavargás kifulladásig. Este csak a nadrágszíj emlegetésére lehetett becsalogatni. És másnap új célokat találtunk. Néha belógtunk a belvárosi mozikba, vagy a kicsi zsebpénzből megvettük az egylejes jegyet az első sorba. Szájtátva bámultuk Fraccasse kapitányt, Angelikát a márkinőt, Pardallian lovagot vagy Fantomast, de a zenés olasz filmeket is. Sokat tudnék még mesélni, de talán majd máskor...