Mesélő újságlapok (II.)


 A múlt heti lapszemlénkbe könnyed, néha vicces, de mindenképpen szórakoztató hírek, tudósítások kerültek, a mai, második részben kissé komolyabb, néhol tragikomikus tudósításokat talál a kedves olvasó. A megsárgult újságlapokat olvasgatva néha úgy érezhetjük magunkat, mintha a tegnapi újságot olvasgatnánk, hiszen a város lakói esetenként ugyanazokkal a gondokkal szembesülnek.
Kezdjük mindjárt egy olyan esettel, ami néhány évvel ezelőtt megtörtént városunkban, amikor egy bizonyos irattárból okmányok kerültek ki makulatúraként a szemétdombra. És mit ad Isten, egyik egyházi rendünk számára kiemelten fontos iratokat talált valaki és dicséretére legyen mondva, eljuttatta azokat jogos tulajdonosaikhoz. El lehet gondolkodni, az évek folyamán mennyi irat, birtoklevél és egyéb, a város és annak őslakosai számára fontos anyag semmisült így meg! Arra már gondolni sem merek, hogy ez tudatosan történt-történik évtizedek óta, napjainkig.


A Nagyvárad 1929. december 25-én megjelent karácsonyi számában találjuk azt a cikket, amelyben arról számolnak be, hogy a szerkesztőség birtokába került néhány azokból a kidobott aktákból, amelyeknek az a sorsa, hogy egy idő után „elaktázzák őket", majd eladják őket makulatúra papírnak. Néha még a piacra is kerül belőlük, ahol „karmonádliszeletet (disznókaraj), vagy túrót csomagolnak bele", írja a lap. Egy figyelmes ember jóvoltából került most jó helyre Ady Endre kihallgatási jegyzőkönyve, melyet a Nagyváradi Friss Újságban megjelent Egy kis séta címû cikk után történt feljelentés nyomán vett fel a nagyváradi rendőrség, 1581/1901. szám alatt, és melynek aláírói Ady Endre, Gerő Ármin főkapitány és Mendelényi Vilmos fogalmazó.



(alc.) Fogház izgatásért

Az év októberében a 23-án megjelent újságot lapozva egy politikai töltetû cikkbe „botlunk". „Egy hónapi fogházra és ötezer lej pénzbírságra ítélte a törvényszék Árvay Árpádot", harsogja a cím. Olvasva a cikket, rájövünk, milyen kicsi dolgokért büntetett a hatalom. Árvay ugyanis írt egy cikket a Nagyváradi Napló 1929. július 7-i számában Evoé Bukarest minden gyönyörök gyehennája címmel, amit a hatalom úgy értelmezett, „hogy a cikk egy kisebbségi lapban jelent meg és ezáltal a magyar kisebbséget az uralkodó román nemzet ellen izgassa, mint olyan nép ellen, amely a közpénzeket elpocsékolja, és hogy izgasson az ország ellen, ahol a polgárok jogait és vagyonát immorális és megvásárolható emberekre bízzák."

A törvényszék tehát Árvay Árpád újságírót egy hónapi fogházra mint főbüntetésre és 5 ezer lej megfizetésére ítélte, mely büntetés átváltoztatható száz napi fogházra. Ezen kívül a perköltségeket is behajtják majd Árvayn, írja a lap.

Tizenhárman életükkel fizettek

Következő kiemelésünk se éppen a vidám kategóriába tartozik.
A Pável utcai munkásotthonban gyülekeznek a szociáldemokrata szakszervezetek és a párt tagjai, hogy akkor, 1929-ben és huszonkét éve minden esztendőben november 17-én az otthonból indulva leróják kegyeletüket az Olaszi temetőben, annak a tizenhárom munkásnak a sírjánál, akik a Kossuth Lajos utcai Breier-ház építésénél lelték halálukat.


A ház befejezéséhez talán egy-két hét hiányzott, amikor a silány minőségû építőanyagok használata következtében a kétemeletes épület összeomlott és a romok alatt lelte halálát a tizenhárom munkás. Az építési vállalkozó Szász Róbert megszökött, írja a lap. Péter I. Zoltán Mesélő képeslapok címû kitűnő munkájában olvashatunk az 1907-ben történtekről. Szász a felelősségre vonás elől Amerikába szökött, azonban a vizsgálatok lezárása után Breier Ármin teljesen lebontatta a házat és a budapesti Vágó László és testvére, Vágó József tervei alapján, Hegyi József, szintén budapesti építész irányításával „büszke cirádákkal ékesített" szecessziós bérházat építtetett. Ma már a Kossuth utca akkori arculatát nehéz elképzelni, mert az egész utcában mindösszesen hat épület maradt meg azokból az időkből. A Breier-ház helyén ma az egykori Ruhagyár épülete éktelenkedik.

Ki legyen a névadó?

Ezeket a régi lapokat forgatva, főleg az impériumváltás utáni években megjelenteket, lépten-nyomon visszaköszönnek olyan dolgok, amiket mi, ma élők átélünk, sőt elviselni kényszerülünk a többségi nemzet képviselői által megválasztott városvezetőktől.

Íme egy cím az 1929. november 24-én megjelent lapból: Nagyvárad régi kiváló polgárai mégis csak utcát kapnak, harsogják a vastagabb betûk, reményt keltve a korabeli olvasóban. Lássuk hát, mit is tűzött napirendre Nagyvárad ideiglenes tanácsa egy nappal azelőtt. Nos, a fő téma az volt, hogy meg kellene örökíteni a város azon személyiségeinek neveit, mégpedig utcanevekként, akik az idők folyamán tettek valamit a városért. Aurel Lazăr polgármester meghallgatta dr. Soós István tanácsos javaslatát, miszerint három kategóriát kellene kialakítani az utcanevek adományozásánál. Ezek szerint az első csoportba sorolandók a régi polgármesterek, a másodikba a törvényhatósági bizottságok tagjai, a harmadikba azok, akik a város szülöttei, vagy életüknek nagyváradi napjai dicsőséget jelentettek a városnak.

Lássuk a konkrét névjavaslatokat is, mert dr. Soós igencsak felkészülten érkezett az ülésre a cikk szerint. Felolvasásra kerültek Lukács György, Sal Ferenc, Bulyovszky József, Rimler Károly és Komlóssy József volt polgármesterek nevei, azután báró Bémer Pál, Mezey Mihály, dr. Berkovics Ferenc, dr. Várady Zsigmond, dr. Ritoók Zsigmond, dr. Károly Irén, Szmetka György, Bunyitay Vince, Schlauch Lőrinc nevei következtek, végül elhangzott Ady Endre és Szigligeti Ede neve is. A tanács ezeket a neveket el is fogadta, Lazăr polgármester javaslatával együtt, aki a Zárda utca nevét Fuchs Mórra változtatta volna.

„Világért sem akarjuk kétkedéssel útját szegni a régi, jogos óhajok valóraváltásának, elvégre azokról van szó, akiknek emlékét a város magyar polgársága, melynek filléreiből fejlődött ez a város oda, ahol van, mindig tiszta becsüléssel őrzi", írja a cikkíró, majd kifejti, hogy mekkora zavar lesz a fejekben, ha a régi váradiak egy külvárosi tér tábláján meglátják, hogy Bémer-tér, más helyen meg Bunyitay kert. Ugyanis az itteniek tudatában már létezik ilyen nevű tér, meg ilyen nevű liget is. A cikk zárómondata sem túl optimista: „Minden esetre érdeklődéssel várjuk, miként képzeli a város tanácsa az egyébként nagyon megbecsülendő tervnek keresztülvitelét".


Visszaköszön a múlt

Ne beszéljenek magyarul a címe a következő cikknek, amiben a történet a váradi telekkönyvi hivatalban egy bíró és egy ügyvéd között játszódott. Történt ugyanis, hogy a hivatalban dr. Pollák Kálmán ügyvéd és Pogány György ügyvédjelölt beszélgetett egymással, amikor belépett a terembe Balog járásbíró és rászólt a két beszélgetőre, hogy ne beszéljenek magyarul. Szó szót követett és parázs vita alakult ki, miután Balog járásbíró jelentést tett a törvényszéki elnöknek, aki jegyzőkönyvet vett fel, míg dr. Pollák Kálmán az Ügyvédi Kamaránál tett jelentést.
„Mi tiltakozunk ellene, hogy bármely hivatalos helyiségben megtiltsák, hogy valaki magyarul társalogjon. Mikor a kormány kisebbségi törvényt ígér, amely meg fogja engedni, hogy hivatalosan is használhassuk a magyar nyelvet, akkor igazán jogosulatlan, hogy bárkit leintsenek, amiért magyarul merészel a barátaival beszélgetni. A bírósági épület is a polgárok összességéé, így olyan nyelven szólalunk benne, amit nekünk az Isten adott", zárul a cikk.

Felépül a palota

Százhatvan év után felépült a római katolikus püspöki rezidencia második emelete, adja tudtul a lap szeptember 29-i száma. Mivel kívülről nem látszott, nagyon kevesen tudták, hogy az épületnek csak az első emelete készült el. Az első emelet fölött, egész a padlástetőig egy óriási csűr volt, „erdőket felemésztő gerendázat".
A hatalmas tetőzet súlya azzal fenyegetett, hogy két oldalt ledönti a félméteres falakat, aminek megakadályozására az oldalfalakat vaskötéssel fogták össze és új gerendázatokkal támasztották alá a tetőzetet. Talán egy egész erdőt építettek bele, hisz „futotta az abban az időben százezer holdas erdőségekből".

Az egész oldalas cikk leírja a palota építésének teljes történetét, a papnevelde megszűnésének utóhatásait, majd méltatja Mayer Antalt, akinek személyében „hihetetlen energiájú, munkabíró és alkotói képességekkel megáldott férfi került Róma bölcsességéből a püspöki, illetve egyelőre a teljhatalmú apostoli kormányzói székbe, aki a mai gazdasági összeomlásban is építeni, alkotni, teremteni tud".

Az első emléktábla

Ady emlék a pesti Palermo kávéházban a címe a következő rövid hírnek, szeptemberből. Egy félhomályos kávéházi sarokban, ahol a költő A minden titkok verseit írta, a kávéház tulajdonosa, Katona Kálmán emléktáblát állíttatott, ami az első a fővárosban. Ebben a kávéházban gyülekeztek Ady köré esténként a szomszéd szerkesztőségekből és kávéházakból író és művész barátai. Az ünnepségen az Újságírók Egyesületét Pakots József, Roóz Rezső és Walikovszky Károly képviselte, és Ady Lajos is felutazott Pestre erre az alkalomra. Fehér Artúr az Aki helyemre áll című verset szavalta el, majd zárásként Révész Béla mondott beszédet.


Lapszemlénket hamarosan folytatjuk.


Farkas László
Nagyvárad