Nagyvárad híres cukrászdája, a Japport


Nagyvárad olyan hely volt, ahol egyformán jól érezte magát az is, aki a városban született és az is aki az ország más tájairól költözött ide. A nagyvárossá válás nem mindig függött a lakosság számától, amint azt mostani vezetőink hiszik. Sokkal inkább a városi élet, a szolgáltatások minősége és az, ahogy a városban élő emberek gondolkodtak és érezték magukénak a helyet ahol születtek, vagy ahova sorsuk vezérelte őket jelentette azt, hogy egy igazi nagyvárosban, vagy egy vidéki porfészekben élnek. Amint azt városunk történelme mutatja, lehetett egy hatvanezer lakosú város is egyenrangú, akár fővárosokkal is. Csak az itt élő embereken múlik mindez. Azokon, akik itt születtek, vagy csak élni jöttek ide. Várad szeretettel fogadta azokat, akik tenni jöttek ide. Iparosok, cukrászok, vendéglősök, bankárok, újságírók, költőpalánták és ki tudja még milyen szakmák képviselői segítettek nagyvárossá tenni a várost.


Most ezekből az emberekből mutatnék be önöknek hármat, kedves olvasók.
Az első egy cukrász, aki idegenből jött ide, de olyan nyomot hagyott itt, hogy neve máig sem felejtődött. A város életében mindig nagyon fontos szerepet játszottak a kávéházak, cukrászdák. Ezek a helyek fontos találkozóhelyek voltak és szolgáltatásaik minősége miatt hatalmas volt a népszerűségük a városúri közönségének köreiben. A Bazár épület sarkán állt egykor a Stepper Ottó cukrászata, amelynek állandó vendége volt gróf Tisza István és geszti társasága is. E cukrászda helyén nyílt meg a Japport, ami a város, a megye és egész Erdély egyik nevezetessége lett. Asztalainál egyformán jól érezte magát a az előkelő dáma, a tisztviselő, a nyalka katonatiszt, akár uzsonnára, vagy csak egy feketére ült le. A városban vendégszereplő művészek is hamar megkedvelték az állandóan zsibongó termeket és teraszt. Márvány asztalainál a délelőtti órákban írók, újságírók, művészek foglaltak helyet, élvezve a világvárost sugalló hely nyugalmát. A délutáni óráktól  az eleven, lüktető, felhőtlen szórakozás színhelyévé vált a Japport, ahogy az egész város nevezte a cukrászdát. De lássuk, ki az az ember, akinek a város ezt a páratlanul népszerű intézményt köszönheti.
Japport Viktor régi patrícius család ivadéka. Karánsebesen látta meg a napvilágot, 1888-ban. Iskoláit szülővárosában végezte. Később idekerült városunkba és többé már el sem akarta hagyni Nagyváradot. Gyakran hangoztatta, hogy ez a mindig nyugat felé orientálódó város úgy megfogta, hogy többé nem akarja elereszteni, ő maga pedig ki akarja venni részét ebből a nagyra törő iparkodásból. Fiatal korában lépett a cukrászi pályára és megtanulta a mesterség minden titkát. Az önállóvá válásig törhetetlen munkabírással dolgozott és igyekezett nevet szerezni a szakmában. Az első világháborút szinte az első naptól az utolsóig végigharcolta. Páratlan kitartás jellemezte a fronton eltöltött időkben és későbbi életében, munkája során is. Csak a becsületes munkát és a kitartó szorgalmat ismerte el mérvadónak akkor is, amikor megnyitotta cukrászdáját. Az vezérelte, hogy olyan színvonalon szolgálja vendégei igényeit, kényelmét, amiben senki nem talál kivetni valót. A munkában és a sikerben méltó társai voltak Viktornak. Neje Japport Mária, született Buday és leányuk Japport Manyika vállvetve dolgoztak a népszerű üzletben. A fontos városi és vármegyei eseményekre is ők szállították a cukrászati termékeket. A Japport család nagy népszerűségnek  örvendett a városban, a cukrászda hírneve pedig olyan hatalmas volt, hogy a lakosság egy részének, a mai napig tudatában maradt a név. Dacára annak, hogy a helyiséget átnevezték, már régen nem cukrászda, de két régi váradi, még mindig a Japport előtt találkozik, ha találkozik…


Mai második személyiségünk Grünwald Jenő redőny gyáros. Ő 1869-ben született a Szatmár megyei Batiz községben. Szatmáron lépett a rézműves pályára, már 12 éves korában, majd a lakatosmesterséget tanulta ki. Az akkori céhrendszer szokásai szerint, hét évig vándorol városról városra, mestertől mesterhez. Töretlen ambícióval tanul és dolgozik. A vándorélet során megtakarított pénzből Nagyváradon telepedett le és egy kis lakatosműhelyt nyitott. Vasszorgalommal dolgozott és fejlesztette műhelyét az évek során, olyannyira, hogy néhány év alatt termékei a szomszédos városokban és a fővárosban is ismertté tették a nevét. Nevéhez fűződnek a Moskovits palota, a Főutcai Rimanóczy palota vasmunkái és balkonrácsai, a Royal terasza, a hadapródiskola, a huszárlaktanya, a gyermekmenhely belső vasmunkálatai. Dolgozott cége Budapesten a Pallace szállodában, Crkvenicában  a Miramar Hotelben, a nagyenyedi megyeházán, a zilahi törvényszéki palotán is, ahol külső és belső vasmunkákat is végzett. Mikor anyagi helyzete teljesen megszilárdult, megalapította redőnygyárát. Budapesten kívül egyetlen városban sem volt addig redőnygyár. A nagyváradi volt az első és ennek az lett az eredménye, hogy a környező városokból azonnal elárasztották rendelésekkel. 1922-ben fivéreivel, Herrmannal és Mórral fém és bádogáru gyárat létesített. 1929-ben faredőnygyártással bővítette gyára tevékenységét. Az első világháború éveiben a győri Magyar Ágyúgyárban, mint műszaki tisztviselő és szerszámgép tervező dolgozott. az itt szerzett tapasztalatait, üzemében később kamatoztatni tudta.
Grünwald Jenő nem csak iparosmester, gyártulajdonos,a kulturális és jótékonysági életében részt vállaló polgára is választott városának, Nagyváradnak.


Harmadik személyiségünk egy szerkesztő, újságíró, író, Daróczi Kiss Lajos. A Szilágy megyei Zilahon született 1903-ban. A Wesselényi kollégiumban tanul, majd beiratkozik a református teológiára. Az írói véna hamar megmutatkozik nála, így otthagyja a teológiát és újságírói pályára lép. 1919-ben a Szilágyság belső munkatársa lett. Később a Bánságba költözik és tudósítója a Temesvári Hírlapnak és a Keleti Újságnak. Szépirodalmi munkái nagy erdélyi lapokban jelennek meg. 1932-ben Nagyváradon kiadják Gyeptörés című regényét, ami egy magyar értelmiségi család drámáját írja le a megszállás idején. Ekkor kerül Váradra és az Erdélyi Magyar Szó munkatársa lesz.
Hamarosan az Öt Órai Újság felelős szerkesztője, amit kiváló riporteri képességeivel népszerűvé tesz. A lap megszűnése után a Magyar Hírlap, majd az Új Magyar Szó szerkesztője. Nem csupán újságot ír, szerkeszt, hanem élénken részt vállal a református egyház belső életében, kultúrmunkájában. Nem csak a városban, hanem a megye nagyobb településein tart érdekes előadásokat. 1940 szeptemberétől 1944-ig a Nagyvárad főszerkesztője. Tagja a Szigligeti Társaságnak, aminek 1940-től főtitkára.
Elhagyatott fejfájára nemrégen bukkantam rá a Rulikowszky temetőben.
Íme, kedves olvasók, három életút, ami három partiumi helységből indult el és Körös parti városban teljesedett ki.

Farkas László, Nagyvárad

CÍMKÉK: NAGYVÁRAD