Krizsán bácsi (az írás címe, az utolsó sor leírásakor született)

Nem is tudom, milyen címet adjak ennek az írásnak, mert a Madárváros, Külváros cím, már annyiszor szerepelt az írásaimban, hogy úgy fog tünni, csak ez az egy szelete van az emlékezésnek, erről szólt minden, az életem, életünk első egy, két évtizede. De mit tegyek, tényleg erről szól. Az itt, a kerületben  egykor élt ismerősöknek, barátoknak, számomra és egymás számára idegeneknek, az itt felcseperedő nemzedékek sorának ez volt a minden, ez a különös, főleg a szélein futó főutak mentén vegyes lakosságú, bent a kanyargós, krumpliköves utcákban főleg magyar ajkú lakosokból álló városrész. Valamelyik írásomban már írtam az utcák keletkezésének történetéről, írtam már néhány sort a mára még megmaradt néhány utcácska azon részeiről, amit nem nyeltek el a szürke tömegszállások, mert megúszták a szisztematizálásnak elnevezett betelepítést, aztán írtam itt ott néhány helyről, néhány névről, akikre még emlékszem és remélem, azok is emlékeznek most már, akik ezen a környéken éltek és valahogyan eljutottak hozzájuk a soraim. Most kaptam egy régi, kedves, évtizedek óta nem látott ismerőstől néhány fotót és újra megrohantak az emlékek. Bár nem hiszem, hogy nagyon sokakat érdekelnének jó sok éve történt dolgok, pláne, ha azok még személyes kötődésűek is, de azért ideírom őket, hátha olvasás közben régi emlékeket idézek azokban, akik...

Az Aradi út eleje a `80-as években
Most csak emléket szeretnék állítani egy embernek, akinek már a nevét sem említik, azt sem tudom már hol van eltemetve, szóval eltünt a világunkból, de az én emlékeimben néha előjön
Szóval, nézegetem itt azt a képet, amin az Aradi út torkolata látszik, no és az egyik írásomban emlegetett terecske, amit én Tölcsér térnek hívtam és ahol Tubi, meg Gülbaba bácsi üldögélt és eszembe jut, hogy délutánonként itt találkoztunk, az apám és én, azzal az emberrel, akitől apám után a legtöbbet tanultam, akitől megtanultam azt, hogy miket olvassak, azokon kívül, amiket az apám ajánlott és épp a koromnak megfelelő olvasmányok voltak. Mivel Crisan bácsi (már nem kegyeletsértő, hogy megemlítem a nevét, mert senki nem él a családjából, legalábbis úgy tudom) akkoriban még a Madár utcán, mi pedig már az Aradi úton laktunk, itt a terecskén találkoztunk, hogy a város különböző focipályáira menjünk, mert mindhárman focibolondok voltunk. Útközben, a felnőttek beszélgettek, az én agyam meg itta be az információt, egyszóval hallgattam nagyokat, de mindent megjegyeztem. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy Crisan bácsinál olvasottabb, műveltebb embert azóta sem ismertem meg. Pedig, akkoriban ő volt a város talán egyetlen, hivatásos munkakerülője. A lányával, egy osztályban koptattuk a padot, nyolcadikig, először a Vitéz utcai épületben, majd a Kaszárnya téri új suliban, végül a "görög blokkok" mellettiben. 

Szóval, munkakerülő volt, mert soha nem dolgozott, de gombászni járt, üres üveget gyűjtött, a napi cigarettára valót, meg a pár féldecire valót mindig "megcsinálta". Hogy miért nem bántották? Talán mert az egyik testvére, (akit ő állítása szerint megtagadott) az egyik szomszédos tartomány párttitkára volt és a tekintély, tudják, abban az időben is számított. Soha nem láttam könyv nélkül, mindig volt nála valamilyen könyv, valamit mindig olvasott. Karácsony Benő nevét és a Pjotruska című regény címét is tőle hallottam először. Képzeld el, kedves olvasóm, azt az arcot a könyvtár gyermekszekcióján, amikor egy tizenvalahány éves gyerek, Karácsony Benő, Pjotruska című regényéről érdeklődik! A könyvtárosnéni, kedves idős hölgy, mosolyogva mondta, hogy kicsit korai még, de én mély meggyőződéssel mondtam, hogy ezt szeretném olvasni és az író többi regényét is, a Napos oldalt, a Megnyugvás ösvényeit, az Utazás a szürke folyón címűt.  Akkor átvezettek az igazgató nénihez, aki mint egy felmérőn kérdezgetett kicsit (már nem tudom mit) és attól kezdve a felnőtt szekcióra jártam könyvekért. Crisan bácsival pedig elváltak útjaink, én középiskolába, majd szakiskolába jártam, új barátokkal bandáztam, de bárhol találkoztunk, mindig rákérdezett, "na, mit olvastál utoljára, kis Farkas?" Pár év múlva hallottam, hogy sikerült végre, több próbálkozás után, önként kilépnie az életnek nevezett vonat egyik hátsó ajtaján...

Ennek az embernek, (akinek a keresztnevét is csak a temetésén tudtam meg) szerettem volna emléket állítani, ezzel az írással. Miklósnak, Krizsán Miklósnak hívták.