Múltbeli kalandozásaink során kísérjük el
ezen a héten Honigberger Lajost, a Nagyvárad újságíróját egy képzeletbeli
kirándulásra az Olaszi temetõbe. De mielõtt a sírokban pihenõ hírességeket
„keresnénk fel", nézzük meg, milyen állapotok uralkodtak 1929-ben a város
akkori legrégibb és egyben legnagyobb temetõjében, abban a temetõben, ahol a
város nagyjai nyugodtak.
Kalauzunk leírása szerint már azokban az
idõkben is láthatók voltak az elhanyagoltság jelei a temetõ minden részén. Sok
volt a gondozatlan, sõt jeltelen sír. A kidõlt, elkorhadt fejfákról,
keresztekrõl lekoptak a betûk, néha még az utódok is nehezen találtak rá az itt
nyugvó családtagra, barátra.
November elsején és halottak napján
látszott meg legjobban az elhanyagoltság, mert ahova már évek óta nem jönnek
ilyenkor se, ott a közöny legelevenebb jele, a fû és a gaz tényleg átvette az
uralmat. Kísértetiesen emlékeztethet ez a leírás minket, váradiakat a
közelmúlt, vagyis a „szocializmus építésének" idejére és a „mi vagyunk az
urak, azt csinálunk veletek, amit akarunk" most is folyó idõszakára,
amikor egy hosszan tartó folyamat végén látványosan elhanyagolták, pusztulni
hagyták, majd még látványosabban és villámgyorsan felszámolták a temetõt.
Ráadásul parkként át is nevezték, nem törõdve azzal, hogy a pázsit és a
sétányok alatt most is idetemetettek százai aludnák örök álmukat.
Ha ezt a sorsot szánták neki a két
világháború közötti idõkben, akkor ugyanezt a sorsot szánták az új világrend, a
ránk erõltetett népi demokrácia korifeusai is, amikor sunyi módon
elhanyagolták, majd körbeépítették tömegszállásokkal, azután megtiltották a
temetkezést, végül nagy kegyesen, az akkori viszonyok közt horribilis áron,
megengedték az itt nyugvók hamvainak exhumálását és újratemetését a Rulikowski
temetõbe.
Tudjuk, az Olaszi temetõt a törökök
kiûzetése után pár esztendõvel, a XVIII. század elején létesítették. Akkor
temették ide az elsõ halottakat és utána ide temetkeztek az õsi bihari famíliák
is.
A báró Gerliczy, Haller, Baranyi, Beöthy,
Beliczay, Cziffra családok sarjai nyugszanak ott. (Mára már se hírük, se hamvuk
ezen síroknak. Csak négy kápolna maradt meg a régi temetõbõl és pár sírkõ, két
kereszt.)
Lépkedjünk hát az azóta már valahol,
valamelyik temetõben örök álmát alvó újságíró nyomában és menjünk be a keleti
kapun, ahol akkoriban egy „csendet intõ angyal" mûvészi szobra állt,
melynek „durva kezektõl letört csonka ujjai békét szórnak egy korán letört élet
hamvaira".
Az elsõ állomás Szûts Dezsõnek, a váradi
újságírás egykori jelesének a sírja, aki nem mellesleg Ady Endre barátja volt.
Az egész életében a közt szolgáló városházi
aljegyzõ és újságíró sírja gondozatlan, horpadt, keresztje félredõlve hirdeti:
„Szûts Dezsõ élt 57 évet, meghalt 1926. október 8-án". Kicsit arrébb egy
újabb elhanyagolt sír volt, melyben Törökné Szakál Rózsa, egykoron a szegedi,
debreceni és váradi színpadok ünnepelt színésznõje nyugodott.
Balra, a Haller-kápolna mellett nyugodtak
Hunyady József színmûvész és Somogyi Károly, a kõszínház elsõ igazgatója. A
hírlapíró csodálkozik, hogy az igazgató arcképe teljesen ép, hiszen az egész
temetõben nem találtak egyetlen ép sírkõ-képet sem. Az omladozó (már akkor is?)
Haller-kápolnával szemben egy szerény kõ, melyen a felirat „A mûvész
alkotásában örökké él!..." Itt pihent Rónai Gyula, a régi Várad kedvenc
drámai színésze. A fiatalon elhunyt Misogáné, „akinek sírja mindig gondozott és
ápolt", szinte kiegészítette ezt a kis társulatot.
Az egyik mellékúton eljutunk Madách Imre
feleségének sírjához, ahonnan képzeletbeli sétánk elõtt egy évvel „a hatalmas
vadrózsabokrot eltávolíttatta a város bölcsessége", mellette pedig annak a
sírját találjuk, aki a város egyik legszebb hangú harangját adományozta a
református egyháznak. Kola Gábor volt a derék polgár neve, a harang pedig
napjainkban is ott lakik az újvárosi kéttornyú templom tornyában.
Visszatérve a fõútra, Iványi Ödönnek, a
nagyváradi újságírás nagy halottjának méreteiben is impozáns, „meghatóan
mûvészies" síremlékét találjuk, melyen az aranyozott bronz arckép alatt
két évszám volt látható: 1854-1893. A sír elõtt pázsitból egy szabályos szív
volt „kifaragva".
Iványival szemben Lovassy Andor, a kiváló
tollú író, a jó barát volt eltemetve, akinek végakaratát teljesítették ezzel a
gesztussal. Az õ közelükben, „thujafák árnyékában", három elõkelõ román
család sírhelye volt. Az értékes márványemlékek alatt a Lazãr, a Vulcan és a
Rednic családok tagjai nyugodtak.
A Iosif Vulcan sírkõvel szembeni úton volt
található az egykoron népszerû Beleznay Antal karnagy, zeneszerzõ ápolt sírja.
A fehér emlékmûvön csillogó betûkkel négy sor olvasható:
Írtad a legszebb dalokat,
Végig zengett a hazán.
A lehulló csillagokat
siratja a csalogány.
Akkoriban a temetõt szinte uralta egy
sírkõ, ami egy szomorú, töviskoszorúval övezett, a fájdalmat vonásaiban tükrözõ
férfifejet ábrázolt. P. Gulácsy Irén írónõ férje, Nagyrozványi Pálffy Jenõ
káptalani fõmérnök aludta örök álmát a sírban.
A fõúton egy másik remekmû is állt, Báró
Luzsénszky Etelka sírját õrizte. Rajta a felirat: „A halál elválaszt, a halál
egyesít". Közel volt ide Dõry József egykori fõispán nyughelye.
Sétánk során elérkeztünk a fõút végére, ami
egy szabályos köröndben végzõdött. Itt volt a római katolikus egyház
fõpapjainak nyughelye. Középen három magasrangú fõpap, Lipovniczky István
megyés püspök, Bielik Imre püspök, apostoli kormányzó és Bundala Mihály
nagyprépost sírja.
Körbe-körbe kanonokok nevei voltak
láthatók. Bunyitay Vince címzetes püspök síremléke meg volt csonkítva. A
magyarok nagyasszonya fején a koronát megsértették, a keresztet levették róla.
Báró Bémer Pál sírjának értékes bronz címereit és díszeit ellopták. Durva
kezek, vagy inkább lelkek „munkálkodtak" ezek szerint akkor is.
A premontrei rend papságának temetkezési
helyét vasráccsal kerítették körül. Itt nyugodtak Kolozsváry Béla, Kertész
Miksa, Nátafalussy Kornél, Remes Vidor és Károly Irén.
Nagyvárad három egykori polgármesterének
sírjához is elsétálunk. Lukács György, a város elsõ alkotmányos polgármestere,
Sal Ferenc és Komlóssy József is itt nyugodott.
Képzeletbeli sétánk végén említsünk meg pár
érdekességet is. Az egyik egy elírás, egy Szökõcs Sándor nevû úriember
sírfelirata, miszerint született 1805. május 10-én, meghalt 1925. január 15-én.
A másik érdekes felirat egy díszes síremléken volt:
Született az orvosok segedelme nélkül,
meghalt az orvosok segedelmével.
A fõúton állt egy fehér márványkereszt,
rajta csak egy felirat:
Övék a nyugalom
Övék a béke
Miénk a küzdés
Miénk a fájdalom.
Szokoly repülõtiszt sírja volt ez, melyrõl
a cikkíró azt írja, hogy „a múlt évben még a kõ mellett láttuk a repülõgép
propellerjét, mellyel halálát lelte". Úgy látszik... de ne menjünk bele
jobban, inkább emlékezzünk meg az Olaszi temetõ legnevezetesebb síremlékérõl,
egy gránitból kifaragott koporsóról, melyrõl az akkori néphit azt tartotta,
hogy a föld nem akarja befogadni, pedig nem másé az, mint a Baróthy családé, és
a koporsó a síremlék dísze.
Zárjuk a látogatást az akkor még fellelhetõ
régi, ha nem az egyik legrégebbi sírkõ szövegével:
Emlékül néhai Ns. Dreván János urnak
hertzeg Frümont János Õexellenciája házi hívjének aki hites társának és többi
jóbarátjának szomoruságokra életének 66-ik évében élni megszünt 1837. julius
21-én.
Elértünk hát az írás, vagyis a képzeletbeli
temetõlátogatás végére, ami kissé rendhagyó lett, mert a mai cikk írója nem
állta meg, hogy ne vegyítse a múltat, a közelmúltat és a jelent.
Végül, de nem utolsó sorban mondjuk el,
hogy az utolsó elõtti pillanatban sikerült néhány követ is kimenteni a biztos
pusztulásból. Emlékezzünk azokra is, most neveik említése nélkül, akiknek
áldozatos munkája nyomán több száz lélek földi maradványai nyugodhatnak immár,
remélhetõleg, végsõ nyughelyeiken, templomaink kriptáiban és a köztemetõ
tömegsírjában, a szürke gúla alatt.
Farkas László
Nagyvárad
