Séta az Olaszi temetőben

Múltbeli kalandozásaink során kísérjük el ezen a héten Honigberger Lajost, a Nagyvárad újságíróját egy képzeletbeli kirándulásra az Olaszi temetõbe. De mielõtt a sírokban pihenõ hírességeket „keresnénk fel", nézzük meg, milyen állapotok uralkodtak 1929-ben a város akkori legrégibb és egyben legnagyobb temetõjében, abban a temetõben, ahol a város nagyjai nyugodtak.

Kalauzunk leírása szerint már azokban az idõkben is láthatók voltak az elhanyagoltság jelei a temetõ minden részén. Sok volt a gondozatlan, sõt jeltelen sír. A kidõlt, elkorhadt fejfákról, keresztekrõl lekoptak a betûk, néha még az utódok is nehezen találtak rá az itt nyugvó családtagra, barátra.
November elsején és halottak napján látszott meg legjobban az elhanyagoltság, mert ahova már évek óta nem jönnek ilyenkor se, ott a közöny legelevenebb jele, a fû és a gaz tényleg átvette az uralmat. Kísértetiesen emlékeztethet ez a leírás minket, váradiakat a közelmúlt, vagyis a „szocializmus építésének" idejére és a „mi vagyunk az urak, azt csinálunk veletek, amit akarunk" most is folyó idõszakára, amikor egy hosszan tartó folyamat végén látványosan elhanyagolták, pusztulni hagyták, majd még látványosabban és villámgyorsan felszámolták a temetõt. Ráadásul parkként át is nevezték, nem törõdve azzal, hogy a pázsit és a sétányok alatt most is idetemetettek százai aludnák örök álmukat.

Igen, már akkor látszott, hogy nem csak a halál pusztít, hanem az élõk is, és ezt a tulajdonságot nemzedékek sora örökölte, míg az utolsók be nem fejezték a rég elkezdett munkát! Eltörölték a föld színérõl a múltat, a mi múltunkat igazoló temetõt. Soha nem tudjuk már meg, hogy vajon az impériumváltásig is olyan volt-e a temetõ állapota, mint akkor, amikor a cikkíró ezt mondja: „mindenhol elhanyagoltság, ami nem illik egy nagyváros köztemetõjébe". Azt is nehéz már megtudni, hogy a két „éra" közötti négy évben mennyire sikerült rendezni a temetõt. Minden esetre nehéz elhinni, hogy azok, akiknek halottai itt nyugodtak, nem törõdtek vele.

Ha ezt a sorsot szánták neki a két világháború közötti idõkben, akkor ugyanezt a sorsot szánták az új világrend, a ránk erõltetett népi demokrácia korifeusai is, amikor sunyi módon elhanyagolták, majd körbeépítették tömegszállásokkal, azután megtiltották a temetkezést, végül nagy kegyesen, az akkori viszonyok közt horribilis áron, megengedték az itt nyugvók hamvainak exhumálását és újratemetését a Rulikowski temetõbe.

Tudjuk, az Olaszi temetõt a törökök kiûzetése után pár esztendõvel, a XVIII. század elején létesítették. Akkor temették ide az elsõ halottakat és utána ide temetkeztek az õsi bihari famíliák is.
A báró Gerliczy, Haller, Baranyi, Beöthy, Beliczay, Cziffra családok sarjai nyugszanak ott. (Mára már se hírük, se hamvuk ezen síroknak. Csak négy kápolna maradt meg a régi temetõbõl és pár sírkõ, két kereszt.)

Lépkedjünk hát az azóta már valahol, valamelyik temetõben örök álmát alvó újságíró nyomában és menjünk be a keleti kapun, ahol akkoriban egy „csendet intõ angyal" mûvészi szobra állt, melynek „durva kezektõl letört csonka ujjai békét szórnak egy korán letört élet hamvaira".
Az elsõ állomás Szûts Dezsõnek, a váradi újságírás egykori jelesének a sírja, aki nem mellesleg Ady Endre barátja volt.

Az egész életében a közt szolgáló városházi aljegyzõ és újságíró sírja gondozatlan, horpadt, keresztje félredõlve hirdeti: „Szûts Dezsõ élt 57 évet, meghalt 1926. október 8-án". Kicsit arrébb egy újabb elhanyagolt sír volt, melyben Törökné Szakál Rózsa, egykoron a szegedi, debreceni és váradi színpadok ünnepelt színésznõje nyugodott.
Balra, a Haller-kápolna mellett nyugodtak Hunyady József színmûvész és Somogyi Károly, a kõszínház elsõ igazgatója. A hírlapíró csodálkozik, hogy az igazgató arcképe teljesen ép, hiszen az egész temetõben nem találtak egyetlen ép sírkõ-képet sem. Az omladozó (már akkor is?) Haller-kápolnával szemben egy szerény kõ, melyen a felirat „A mûvész alkotásában örökké él!..." Itt pihent Rónai Gyula, a régi Várad kedvenc drámai színésze. A fiatalon elhunyt Misogáné, „akinek sírja mindig gondozott és ápolt", szinte kiegészítette ezt a kis társulatot.
Az egyik mellékúton eljutunk Madách Imre feleségének sírjához, ahonnan képzeletbeli sétánk elõtt egy évvel „a hatalmas vadrózsabokrot eltávolíttatta a város bölcsessége", mellette pedig annak a sírját találjuk, aki a város egyik legszebb hangú harangját adományozta a református egyháznak. Kola Gábor volt a derék polgár neve, a harang pedig napjainkban is ott lakik az újvárosi kéttornyú templom tornyában.


Visszatérve a fõútra, Iványi Ödönnek, a nagyváradi újságírás nagy halottjának méreteiben is impozáns, „meghatóan mûvészies" síremlékét találjuk, melyen az aranyozott bronz arckép alatt két évszám volt látható: 1854-1893. A sír elõtt pázsitból egy szabályos szív volt „kifaragva".
Iványival szemben Lovassy Andor, a kiváló tollú író, a jó barát volt eltemetve, akinek végakaratát teljesítették ezzel a gesztussal. Az õ közelükben, „thujafák árnyékában", három elõkelõ román család sírhelye volt. Az értékes márványemlékek alatt a Lazãr, a Vulcan és a Rednic családok tagjai nyugodtak.

A Iosif Vulcan sírkõvel szembeni úton volt található az egykoron népszerû Beleznay Antal karnagy, zeneszerzõ ápolt sírja. A fehér emlékmûvön csillogó betûkkel négy sor olvasható:
Írtad a legszebb dalokat,
Végig zengett a hazán.
A lehulló csillagokat
siratja a csalogány.

Akkoriban a temetõt szinte uralta egy sírkõ, ami egy szomorú, töviskoszorúval övezett, a fájdalmat vonásaiban tükrözõ férfifejet ábrázolt. P. Gulácsy Irén írónõ férje, Nagyrozványi Pálffy Jenõ káptalani fõmérnök aludta örök álmát a sírban.



A fõúton egy másik remekmû is állt, Báró Luzsénszky Etelka sírját õrizte. Rajta a felirat: „A halál elválaszt, a halál egyesít". Közel volt ide Dõry József egykori fõispán nyughelye.
Sétánk során elérkeztünk a fõút végére, ami egy szabályos köröndben végzõdött. Itt volt a római katolikus egyház fõpapjainak nyughelye. Középen három magasrangú fõpap, Lipovniczky István megyés püspök, Bielik Imre püspök, apostoli kormányzó és Bundala Mihály nagyprépost sírja.
Körbe-körbe kanonokok nevei voltak láthatók. Bunyitay Vince címzetes püspök síremléke meg volt csonkítva. A magyarok nagyasszonya fején a koronát megsértették, a keresztet levették róla. Báró Bémer Pál sírjának értékes bronz címereit és díszeit ellopták. Durva kezek, vagy inkább lelkek „munkálkodtak" ezek szerint akkor is.

A premontrei rend papságának temetkezési helyét vasráccsal kerítették körül. Itt nyugodtak Kolozsváry Béla, Kertész Miksa, Nátafalussy Kornél, Remes Vidor és Károly Irén.
Nagyvárad három egykori polgármesterének sírjához is elsétálunk. Lukács György, a város elsõ alkotmányos polgármestere, Sal Ferenc és Komlóssy József is itt nyugodott.
Képzeletbeli sétánk végén említsünk meg pár érdekességet is. Az egyik egy elírás, egy Szökõcs Sándor nevû úriember sírfelirata, miszerint született 1805. május 10-én, meghalt 1925. január 15-én. A másik érdekes felirat egy díszes síremléken volt:
Született az orvosok segedelme nélkül, meghalt az orvosok segedelmével.
A fõúton állt egy fehér márványkereszt, rajta csak egy felirat:
Övék a nyugalom
Övék a béke
Miénk a küzdés
Miénk a fájdalom.
Szokoly repülõtiszt sírja volt ez, melyrõl a cikkíró azt írja, hogy „a múlt évben még a kõ mellett láttuk a repülõgép propellerjét, mellyel halálát lelte". Úgy látszik... de ne menjünk bele jobban, inkább emlékezzünk meg az Olaszi temetõ legnevezetesebb síremlékérõl, egy gránitból kifaragott koporsóról, melyrõl az akkori néphit azt tartotta, hogy a föld nem akarja befogadni, pedig nem másé az, mint a Baróthy családé, és a koporsó a síremlék dísze.
Zárjuk a látogatást az akkor még fellelhetõ régi, ha nem az egyik legrégebbi sírkõ szövegével:
Emlékül néhai Ns. Dreván János urnak hertzeg Frümont János Õexellenciája házi hívjének aki hites társának és többi jóbarátjának szomoruságokra életének 66-ik évében élni megszünt 1837. julius 21-én.



Elértünk hát az írás, vagyis a képzeletbeli temetõlátogatás végére, ami kissé rendhagyó lett, mert a mai cikk írója nem állta meg, hogy ne vegyítse a múltat, a közelmúltat és a jelent.

Végül, de nem utolsó sorban mondjuk el, hogy az utolsó elõtti pillanatban sikerült néhány követ is kimenteni a biztos pusztulásból. Emlékezzünk azokra is, most neveik említése nélkül, akiknek áldozatos munkája nyomán több száz lélek földi maradványai nyugodhatnak immár, remélhetõleg, végsõ nyughelyeiken, templomaink kriptáiban és a köztemetõ tömegsírjában, a szürke gúla alatt.

Farkas László
Nagyvárad