Várad, Juhász Gyula, A Holnap, meg egy kis Ady…

1922. szeptember 8-án Juhász Gyula halála címmel cikk jelent meg a Nagyvárad 2. oldalán t. g. monogrammal. Az írás inkább amolyan nekrológféle, mert a szerző, aki nem más, mint Tabéry Géza, hosszasan ír a költő váradi éveiről és a szegedi nyomorúságos jelenről.

A nyomorúságos élet tényleg igaz lehetett, mert a szerző szerint „Juhász Gyula havi egyezer magyar koronából tengette életét több mint egy esztendeje, a saját komisz szülővárosában, és csak a Táltos-könyvkiadó vállalat által küldött alamizsna-pénz volt a jövedelme, az összes kiadandó Juhász-kötetek váltságdíjaként”.
Juhász Gyulát öt év emlékei fűzték ezer szállal Nagyváradhoz.
„Ó Várad! város! városa szívemnek:
hírnévben, csókban első állomás!
Garasos vinkók, első részegségek!
Kis csapszékekben feslett állomás,
Kiadóhivatali szép kisasszony,
ki pénzre, csókra nyújt előleget,
A költő ezért sokszor kísérgette
hazafelé a Körös híd felett…”, írta a Nyitott könyv című versben Somlyó Zoltán, és valahogy így érezhetett Juhász Gyula is, amikor Váradra gondolt. De lássuk csak, mit ír Somlyó Zoltán, az egyik jó barát azokról az időkről, az antológiáról, Nagyváradról és a Juhászhoz fűződő barátságról:
„Boldog vagyok, hogy akkor, abban az időben éltem, mert tanúja lehettem annak a szent lelkesedésnek. Akkoriban virult Nagyváradon A Holnap Irodalmi Társaság. Ha arra gondolok, minő kicsi ma minden, amit hivatalosan magyar irodalomnak mondanak! Ott voltak: Ady Endre, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Dutka Ákos, a rendkívüli tehetségű, de azóta női mivoltába temetkezett Miklós Jutka és még néhány erős, izmos magyar agy és szív. Életem legszebb és legköltőibb barátságát is Nagyváradnak köszönhetem: a Juhász Gyuláét.
Emlékszik-e még Gyula azokra az estékre, az Emkében, meg a Rimanóczy nagy teraszán?… arra a hipnotikus nyárra, amelynek egyetlen negyedórája értékesebb volt, mint ma hosszú esztendők. Emlékszik-e még arra a kis szögletre a Kékmacskában?”
Amikor segédtanárként ide, a premontreiekhez került, a város költői valóságos örömünnepet rendeztek a fogadására. Megérkezett az állomásra egy kopott kézitáskával és egy ernyővel, ahol egy másik költő várta.
A kopott kézitáska kincseket rejtett, leveleket, amiket költőkkel váltott, név szerint Ady Endrével és Babits Mihállyal, de másokkal is, akik akkortájt már oroszlánkörmeiket mutogatták az irodalomban.
Ekkor 1907-et írtak, a következő évben pedig Adyval, Dutkával, Emőddel és Miklós Jutkával, no és az ő két felfedezettjével, Balázs Bélával és Babits Mihállyal megalakítják A Holnap Irodalmi Társaságot, amivel a „modernek” elérik a már rég áhított áttörést a magyar költészetben, magyarán megújítják azt.

Juhász szerette az antológiát, mert szinte pénz nélkül és Budapest nélkül, a maga szakállára kész lett, és bár nem ő csinálta, bábáskodhatott körülötte.
Élete végéig szeretettel gondolt Váradra, a részeg, átmulatott éjszakákra, a színészekre, írótársakra, barátokra és a szerelemre, a viszonzatlan, be nem teljesült szerelemre. Később, 1913-ban ez lehetett az egyik oka annak, hogy Pesten mellbe lőtte magát. Akkor nem sikerült az öngyilkossága, és a barátok támogatásával és segítségével a makói gimnáziumban kapott állást. A kommunista forradalom alatt írásban és szóban is támogatta, hirdette az eszmét, amit a következő rendszer nem tudott neki megbocsátani. Tanári állásából elbocsátották, és akkor kezdődött el számára az igazi ínség. Most is az a hír terjedt el, ami Aradról indult el, hogy Szegeden „éhtífusz” végzett vele. A nagyváradi Szigligeti Társaság is megpróbált rajta segíteni. Egy ízben az Arany-matiné jövedelméből küldtek neki némi pénzt, de az csak ideig-óráig volt elég.
„Négy kötet verse (Versek, Új versek, Késő szüret, Ez az én vérem) maradandó nyomot szántottak az új magyar lírában, melynek Juhász Gyula kétségkívül egyik legmélyebb érzésű művelője volt” – zárja írását Tabéry.
Nagyváradon a szerkesztőségekben és azokon kívül is, a Kispipában, a Kék Macskában és egyéb helyeken is elbúcsúztak egykori barátai a költőtől, Tabéry Géza pedig már tárgyalt a színház igazgatójával Juhász Gyula tíz évvel azelőtt bemutatott darabjának, a Szép csendesen című egyfelvonásosnak az újra műsorra tűzéséről. Az előadás bevételét Szegedre akarták küldeni, hozzájárulásként a sír fölé állítandó síremlék költségeire.
És akkor jött a meglepetés! Miután az erdélyi, bánsági és partiumi magyar lapok megírják nekrológjaikat a váradi segédtanárról, a holnapos költőről és „eltemetik”, megjön az értesítés, ami mindenkit meghökkent, pláne, hogy maga Juhász Gyula ír levelet, amelyben cáfolja halálhírét!
És 1922. szeptember 25-én megjelenik a cikk, amelynek címe: Juhász Gyula él.

„Juhász Gyula haláláról a legautentikusabb cáfolat, magának a költőnek a dezavuáló sorai feküdtek a szerkesztőség asztalán” – olvashatjuk. Ragadjunk ki néhány sort a szellemes levélből.
„Most már a babona szerint igen sokáig fogok élni és alkalmatlankodni versben és prózában, talán még regényt is írok majd halálomról és feltámadásomról. Egy bizonyos, nem kis elégtétel élve olvasni, hogy mit mondanak rólunk halottainkban. Testvéri üdvözletét küldi minden jó emberének egy sokszor meghaló és mindig feltámadó költő, és csak azt mondja, mélyen meghatva a szeretettől, mely erősebb a halálnál, hogy a viszontlátásra”.
Gondolhatják, kedves olvasók, milyen örömmel cáfolta önmagát a Nagyvárad és a többi erdélyi újság, amikor a költő levelét leközölték!
Volt abban az időben az újságnak egy irodalmi melléklete, a „Kösöntyü”, melynek már előre kinyomtatott, szeptember 17-én megjelenő oldalain nekrológban siratták Juhászt, verseit közölték – „de Juhász Gyula él és az elkésett irodalmi könnyeken át a Nagyvárad szerkesztősége már mosolyog” – írja a lap.
Ilyen volt tehát a Szegeden élő Juhász Gyula és A Holnap emléke, de lássuk, hogy emlékezett Várad egykori prominens személyisége, az egykori rendőrkapitány a másik nagyságra, Ady Endrére.
A ’20-as évek elején még semmi nem utalt arra, hogy valaha Ady itt élt Váradon. Se egy emléktábla, de még egy utcanév sem árulta el, hogy valaki ápolná egykori ittlétének emlékét.
A költő ideérkezésekor az első szobát Kemény L. Ignác rendőrkapitánynál bérelte az akkor Szent János, ma Ady Endre utcában, a 24-es szám alatt. Később ugyanoda költözött Bíró Lajos és az író öccse, Bíró János is. Egyetlen szobájuk volt, aminek ablakai a Körösre nyíltak, és állandóan érezni lehetett a túlparti tímárműhelyek nem éppen kellemes illatát. Adyt ez nem nagyon zavarta, hiszen ő ritkán volt otthon, többnyire csak aludni járt haza.
„Néha a Körös-partra ment ki lakótársaival, ahol nagy vízi csatákat vívtak, de úszni nem tudott, s így nem szerette a nyílt vizet, inkább a gőz és a kádfürdő volt a kívánsága. Különösen a kádfürdő közvetlen a hálószoba mellett, ez felelt meg az ízlésének” – emlékezett a cikket író volt rendőrkapitány.
A Kemény L. Ignác által bérelt első lakást a ’20-as években már átalakították, és akkoriban egy Gárdos Andor nevű úré volt. Az udvarban már senki sem emlékezett a századelőn a házban lakó költőre. Ez a lakás volt az első, ahol Marton Gaby meglátogatta. Ő volt az első, aki meglátta és megszerette a költőt Adyban. A látogatás csalódással járt (legalábbis Ady így érezte) , hiszen a lány akkor is és a továbbiakban is megtartotta a távolságot kettejük között.
Olvassuk tovább a visszaemlékezést, és nézzük először a Szent János utcát, ahol még két helyen lakott. Másfél évig élt a 24-es számú házban, majd átköltözött a 2. szám alá, a cikk szerint egy szuterénlakásba, aminek ablaka szintén a Körösre nézett. A cikkíró azt állítja, hogy a költő „itt írta első verseit, bezárkózva, bor mellett, elhagyatottan, kínok közt”.
Még két lakása volt a városban, egyik a Lukács György, ma Nicolae Jiga utca 2. szám alatt, „jobbra az utolsó szoba, ahol sokszor az ablakon át mászott be, mert félt a mély és sötét kapualjba bemenni”, a másik pedig a régi Fekete Sas fogadóban. Persze még sok mindenre emlékezik Kemény L. Ignác, de az emlékekről, Ady Endrével való kapcsolatáról, a költő váradi kalandjairól egy következő lapszámban olvashat majd a kedves olvasó.

Farkas László

A cikk megjelent a Reggeli Újságban 2018. január 19-én
http://www.reggeliujsag.ro/varad-juhasz-gyula-a-holnap-meg-egy-kis-ady/