Vegyes lapszemle

Az év utolsó História rovatában egy igazán vegyes lapszemlét nyújtunk át az olvasónak, amelyben szó lesz Kondor Ernőről, a váradi kabaré megteremtőjéről, a réginél is régibb városról, aztán látogatást teszünk a kilencven esztendős Diósy Ferencnénél, Léda anyósánál.

 A nagyváradi Bonbonierre kabaré a Zöldfa szállóban
A harmincas évek közepén a régi váradi társaságban még sokan emlékeztek Kondor Ernőre, a Zöldfa szállóban működő Bonbonierre kabaré megalapítójára. Jómagam is írtam már a lapban róla és az általa vezetett mulatóról, ami a monarchia ezen részén az első volt a múlt század tízes éveinek elején.
A Szabadság budapesti tudósítójának 1936 decemberében sikerült felvennie a kapcsolatot az akkor már rég Budapesten élő egykori „dirivel", akinek első mulatója, a váradi Bonbonierre olyan népszerűségnek örvendett, hogy Bécs, Berlin, sőt Párizs sztárjai is szerepeltek itt, és csak Várad után kerültek Budapestre, a Fővárosi Orfeumba.


 Kondor Ernő, kabaréalapító és zeneszerző
De nem csak ezért emlékeztek a régi váradiak Kondorra, hanem azért is, mert országszerte ismert dalszerző és megyeszerte ismert gavallér is volt.
Nos, ezt az egykor méltán népszerű úriembert próbálta megkeresni a lap szerkesztője, méghozzá levélben, ami sikerült is, de a Baross-kávéházba megbeszélt találkozóból nem lett semmi, mert bár a riporter ott volt, Kondor Ernő levelet küldött maga helyett.
Íme néhány sor a levélből:
„Kedves szerkesztő Úr! Visszavonult életet élek, nem járok sehova, s így megtisztelő kérésének nem teszek eleget. Elnémult, félreállt művészember vagyok, reklámra már nincs szükségem.
Ha levélben óhajtja, úgy ezt mondhatom: Nagyváradon éltem életem legszebb napjait, oda fűznek legszebb emlékeim.

Zavartalan, boldog, nyugodtan zajos, szép idők voltak. Elröppent gyönyörű álom. Felmerül a kérdés: a váradiak engem nagyon szerettek, velük szembe mégis kötelességem lenne kibújni odúmból és az Ön kérésének eleget tenni? Ezt felelem: a váradiaknak nem vagyok lekötelezettjük, mert jobban szerettem őket, mint ők engemet. Nagyon-nagyon szerettem őket. Becsületes őszinteséggel mondom – mi érdekem lenne az ellenkezőre? –, hogy mikor e sorokat írom, összeszorult torkomat a fájdalom fojtogatja és érzem, hogy szívem mélyén könnyek nélkül, hangtalanul sírok".
Aztán csodák csodája, valamilyen módon (amit a lapban nem olvashatunk) csak sikerült Kondor Ernőt „elcsábítani" és leülni vele a körúti kávéházba, a régi emlékeket felelevíteni. „Amint beléptünk, a kávéház cigánya ropogós csárdással köszöntötte Kondort. A címe: A virágos csákóm bevágom a fejembe, majd Kondor másik népszerű nótája következett, a Sárika, Sárika, kis szentem.
És következett a nosztalgiázás. Sok régi, bihari gavallérról, úrról és szépasszonyról esik szó. Aztán a szép emlékeket kissé keserű emlékek váltják fel. Nagy Endre neve is szóba kerül: »Nagy Endre házat szerzett a kabaréból és én két pesti bérpalotát vesztettem el. Nekem mindig az volt az elvem, hogy minden nagy számnak a peceparti Párizsban kell műsorra kerülni és csak azután Budapesten. A pesti orfeumok, a Royal Orfeum és a Fővárosi Orfeum versenyeztek velem, de ebben én maradtam győztes. «
Az emlékekből felmerülnek a régi nagy mulatozások is, amikor hajnalban bérelt vonattal ment át a társaság mulatni Aradra, vagy amikor Nizzába és Monte-Carloba taxival ment Kondor.
»De egyszer, ha hívnak – ugyan ki hívna –, szeretnék elmenni abba a városba, ahol boldog és fiatal voltam. Szeretnék egyszer végigsétálni a Bémer téren, a Saspassagon, egy éjszakát tölteni Weiszlovicsnál és délben sétálni a korzón... Talán egyszer sikerül... de mikor... «” – zárul Ney Tibor írása a lap december 25-én megjelent karácsonyi számában.

Most ugorjunk kicsit vissza az időben, bár a lap, amiből szemlézünk, ugyancsak 1936 decemberéből való, mégpedig a 13-án megjelent lapszám. Az írás címe pedig A régi idők emlékeiből, és többek között a Dőry-sziget megszületéséről szól.

Szandolinok a Dőry szigetnél
Mint arról a régi képeslapok szerelmeseinek és a régi Várad iránt érdeklődőknek tudomása van, a mai Brãtianu-park, egykor Városliget, majd Bunyitay-liget Kálvária-domb felőli részén, azaz már majdnem a liget közepén, volt valamikor egy csónakázótó, amelyen a szórakozni vágyó hölgyek és urak nyáron szandolinozhattak, hideg teleken pedig a befagyott tavon korcsolyázhattak. Ezt a szigetet a város akkori főispánjáról, Dőry Józsefről nevezték el. Ennek a szigetnek a létrehozását azonban egy másik híres váradinak, az újvárosi elemi iskola tanítójának, Rátkay Józsefnek köszönhették kortársai. Ennek az úrnak mást is köszönhettek a váradiak, mégpedig az önkéntes tűzoltóság intézményét és a tornász egyletet!
És ő nem csak azért volt önkéntes tűzoltó, hogy felölthesse a díszes egyenruhát, hanem mindig ott is volt minden tűzesetnél, és tevékenyen kivette részét a tűzoltásnál. Vakmerőségének majdnem áldozata is lett, amikor a várad-velencei katolikus templom mögötti Weinberger-féle szeszgyár leégésénél a már égő emeleten egy gerenda a lábára esett és súlyosan megsebesítette. De kiheverte a sebesülést és ezután iskolai munkája mellett minden energiáját a sziget és a csónakázótó megteremtésének áldozta. Az eszmének megnyerte diákjait is, akiknek a gimnáziumban és a polgári iskola III. és IV. osztályában tornatanáruk is volt, és akik igen markos gyerekek voltak ahhoz, hogy segítsenek a nagy munkában.
„A fiúkat csoportokba osztva vitte ki a szigetre, ahol ők ásókkal és kapákkal hetek alatt megtisztították a területet és felásták a környező mély árkot, amelybe a közeli Körösből szivárgott elég vízmennyiség ahhoz, hogy rajta szandolinozni és csolnakázni lehessen, télen pedig korcsolyázni. Télen, nyáron a város legjobb közönsége szórakozhatott a tavon", írja a lap.
A diákok olcsón korcsolyázhattak vagy csónakázhattak, és a pénzügyi egyensúlyt biztosítandó, Rátkay olcsó „részvényes és bérletjegyeket bocsájtott ki". A sziget a régi Várad sportéletének központja lett, majd a Nagyváradi Sport Egylet kapta meg azért, hogy fenntartsa és fejlessze.
Közben a város fejlődése és új sportpályák létesítése lassan jelentéktelenné tette a szigetet.

 Diósy Sándor sírja Nagyváradon, a városi köztemetőben
Egy következő történetben tovább kutatjuk az egykori Városliget és környéke történetét, de most lépjünk át az újságíró segítségével a Simion Bãrnutiu (Damjanich János) utcába, ahol Brüll Adél anyósát, a kilencven éves Diósy Ferencnét látogatjuk meg otthonában. Múltkori lapszemlénkben írtunk arról, hogy Budapesten már folyik a per, melyet Diósy Ödön halála után folytatnak a Brüll-nővérek özvegy Diósy Ferencnével a tartásdíjért, amit még néhai Diósy Ödön folyósított nekik.
Z. Pajor Anna a Szabadság munkatársaként látogatta meg a matrónát, aki abban a tudatban élt, hogy egyetlen életben maradt fia már nem Gödöllőn, a kastélyban, hanem budapesti lakásában él, „mert kezeltetnie kell reumás kezét". Nem tudta, hogy Ödön fia a váradi Irgalmasok kórházában hosszú szenvedés után elhunyt, és már két éve kint nyugszik a Rulikowski temetőben. Az öreg hölgy pedig meséli, hogy rendszeresen kap levelet a fiától, „igaz, hogy már vagy két éve nem láthattam, nem jut el hozzám haza, de írja, hogy mindig készül és én tudom, hogy nemsokára majd újra láthatom".
Aztán, hogy a kép teljes legyen, lássuk, mi az idős hölgy véleménye volt menyéről, Lédáról és annak nővéreiről:
„A fiam gondoskodik rólam, ahogy mindig mindenkiről gondoskodott, aki csak a környezetében élt. Most gondoskodik a Léda két vénlány testvéréről, akiket ő tart el, és hogy gondoskodott Lédáról. Úgy élt az, mint egy királynő!"
Szinte izzott az arca a gyűlölettől, amikor Lédáról beszélt, hiába, ő nem az irodalom megbocsátó szemüvegén át nézte. Neki a menye volt!
„Ezt a kilencven éves asszonyt pereli most a Léda, a Diósy-családtól olyan távol álló Léda családja a hagyatékért, a vagyonért" – olvashatjuk a cikk zárásaként.

Ez volt tehát az esztendő utolsó „lapszemléje", amivel zárjuk is a visszaemlékezést az 1936-os évre. Reméljük, a jövő évben is sikerül találkoznunk a megsárgult újságlapokon, persze csak képletesen, a kedves olvasókkal, vagyis Önökkel.
Ennek reményében kíván boldog új évet mindenkinek

Farkas László
Nagvárad